Hogy a médiában látottak, hallottak sok emberre vannak hatással, azt szinte naponta tapasztalhatjuk. Néha jó ez a hatás, máskor azonban rossz. De hogy mindez a vadászokat is érinti, azt akkor tudtam meg, amikor egy olasz ismerősöm elmesélte a következő történetet.
Évekkel ezelőtt az egyik olasz tévéadó forgatott egy vadászfilmet a Vajdaság homokos területén élő muflonokról. Több országban is bemutatták, ezáltal sokan szerezhettek tudomást arról a tényről, hogy a muflonok nemcsak hegyes, sziklás területeken tudnak megmaradni, hanem itt, a mi szép vajdasági síkságunkon is. Ez az olasz is meglepődött rajta, hogy ahová ő eddig fürjezni meg afrikai gerlézni járt, ott akár muflont is lőhetett volna. Alig várta a nyarat, eldöntötte ugyanis, hogy ha majd jön, és lesz rá alkalma, lő egy muflont.

Az olaszok lazán viszonyulnak a szabályokhoz, pontosabban ahhoz, hogy melyik vadra mikor van szezon. Régebben többször előfordult, hogy a fácánvadászaton a nagy izgalomban néha egy-egy nyúl is áldozatul esett. Mivel a vadászoknál nem úgy van, mint a sporthorgászoknál — vagyis hogy kifogják a nagy halat, lefényképezkednek vele, majd visszaengedik —, a lelőtt állatért járt egy kis ejnye-bejnye, de egy jól fizető csoportot még senki sem zavart haza egy nyúl elejtéséért. Tudta ezt ez az olasz is, úgyhogy amikor augusztus végén jött, az apró sörét közé betett néhány nagyobbat is. Egyre-másra kérdezgette a házigazdákat, hogy hol vannak a filmben látott muflonok.

A gazda vicces ember volt, ezért megígérte a messziről jött vendégnek, hogy ha sok fürjet lőnek, akkor hajlandó lesz megmutatni, hol rejtőzködnek azok a titokzatos homoki muflonok. Ez az ígéret megmozgatta az egész vadászcsoport fantáziáját. Reggelente alig várták az indulást a tarlókra, hogy fürjezzenek, délben boldogan lesték az afrikai gerléket, délután pedig mindenki zsebében ott lapult néhány nagyobb, sőt egészen nagy vad elejtésére való golyó is. A helyiek jókat szórakoztak a nagy buzgalmon, de persze senki sem erősítette meg a hírt, hogy itt nem rejtőzködnek, sőt régebben sem rejtőzködtek muflonok. Amikor valamelyik vendégvadász erre vonatkozó kérdést tett fel, mindenki helyeslően bólogatott, hogy igen, erre bóklásznak azok a fránya homoki állatok. Némelyek még a reggel arra járt birkanyáj nyomát is megmutatták bizonyítékként. Arra a kérdésre pedig, hogy miért nem látnak egyet sem, az volt a válasz, hogy azért, mert a muflon nagyon félős állat, ezért messze elkerüli az embereket.

A vadászok itt-tartózkodása lassan a végéhez közeledett, amikor is megtörtént az, amire senki sem számított. A tisztelt vendég az egyik délutáni vadászatról érkezve örömmel közölte, hogy teljes a siker! Lőtt egy muflont, csak nem tudja behozni, mert a folyó túlsó partján van! Ki fogja fizetni, de menjenek vele a helyi vadászok, segítsenek megkeresni az állatot. Mindenkiben megállt az ütő. Mit lőhetett ez a jóember? Kivonultunk, meg is találtuk a szerencsétlen állatot, mely nem volt más, mint a helyi kecskés ember barna színű tenyészbakja! Rosszkor volt rossz helyen, így most már az örök vadászmezők homokján nőtt bársonyos füvet legelheti, mit sem tudva a média által keltett homoki muflon utáni vágy miatt bekövetkezett véletlen haláláról.

A helyi vadászok azóta nagy ívben kerülik a kecskés embert, aki viszont kifizettette velük a véletlenül lőtt bakot... Muflonáron!

Forrás: Hét Nap