A kopókkal való vadászat a zsugorodó vadászterületeken a vad nagymértékű zavarásával és lakott területek közelében nemritkán a vetés károsításával jár, ezért már 1729-ben királyi törvény tiltotta. A magyar kopózás kimondottan a nagy kiterjedésű, hegyvidéki erdőségek sportja, nem véletlen, hogy a legtovább Erdélyben maradt fenn. A hangsúly a magyaron van, ugyanis ezt a vadászati módot nem szabad összetéveszteni az angol típusú falkavadászattal, amelyen tömérdek kutya zöld mezőben üldöz egy vagy két rókát. Az angol hagyományokat követő báró Wenckheim Béla 1857-es tanulmányában nem becsüli túl nagyra az erdélyi fekete kopót, fegyelmezetlennek tartván, márpedig szerinte a jó kopózás feltétele, hogy „amint az angol mondja, az egész falkát hajtása közben lepedővel lehessen leborítani".

Csakhogy a magyar kopóval eleink egészen másképp vadásztak. A nagyvad nyomába nem népes falkát, hanem 2-5 kutyából álló füzéreket eresztettek, amelyeknek feladata az volt, hogy a szarvast, vaddisznót hegynek fel, általában a nyereg felé szorítsák. Csengő ugatásuk pontosan elárulta az őket követő (a közhiedelemmel ellentétben nem mindig lovas) vadászoknak, hogy merre járnak, milyen vadat űznek, netán már meg is állították. A legjobb, legrámenősebb kopók akár a bölénnyel, sőt a medvével is készek voltak szembeszállni. Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy az erdélyi kopó erős vadászösztönnel rendelkező, önálló, már-már önfejű kutyaként ismert.

A honfoglaló magyarokkal érkezett ebekből az avarok és más népek vadászkutyáival keveredve, az Árpád-ház uralkodása idején alakult ki a pannon kopó, az erdélyi kopó elődje. Az 1237-ben már „copou" néven említett fajta sorsát kis híján megpecsételte az 1947-ben hozott román rendelet, amely káros, irtandó dúvadnak nyilvánította. Húsz évvel később már csak nagy nehézségek árán sikerült rátalálni Máramarosszigeten arra a két példányra, amelyek a határon átcsempészve és a budapesti állatkertbe juttatva megalapozhatták a fekete-cser színű, a kelet-európai rokon fajták közt egyedüliként olykor fehér jegyekkel tarkított változat megmentését. A sárgás-vöröses színű, rövid lábú változat feltámasztásában azonban ma már csak a fajta néhány elszánt híve reménykedik.

Forrás: Magyar Nemzet