Gyakran esik a fajtabemutató író a fantáziája áldozatává, és az általa bemutatni kívánt vadászkutya ősiségének ecsetelése közben beleveszik a történelem távoli útvesztőibe, tudománytalan feltételezésekbe, találgatásokba bocsátkozik. A drótszőrű magyar vizsla leírása esetén nem kell a régmúltat idéznünk, a történelem sötét labirintusaiban bolyonganunk.
A rövidszőrű magyar vizsla természetes mutációjaként már korábban is megjelentek hosszabb szőrű egyedek, talán ők szolgáltatták az alapötletet a drótos magyar vizsla kitenyésztéséhez. Sajnos ezek a mutánsok kikerültek a tenyésztésből, és genetikai értékük elveszett.
Az 1930-as évek elején a korabeli írások az új fajta létrehozásának szükségességét elsősorban
a felvidéki terep adta körülményekkel, a mostoha téli időjárással, a vadállomány sajátos összetételével indokolták. A vadászok között egy mondás járja: „A német vizsla magának, a magyar vizsla a gazdájának vadászik.”

A mondásból következik, hogy a kor szakemberei a vitáik ellenére abban egyetértettek, hogy az új fajta kialakításánál a legfontosabb tenyészcél a rövidszőrű magyar vizsla „gazdaközpontú, emberszerető” belső tulajdonságainak megtartása legyen. A drótos változat hasonlóan kiváló vadászképességekkel, külső és belső jegyekkel bírjon, de a kemény drótszőr tegye ellenállóbbá a téli nagy hidegekkel szemben.
A munkát Vasas József hejőcsabai tenyésztő a Csabai-kennel tulajdonosa kezdte, hamarosan bekapcsolódott Gresznárik László (de Selle-kennel) is, akinek nagy tapasztalata volt a drótszőrű német vizsla tenyésztésben.
Egy egyszínű barna drótszőrű német vizsla kannal fedeztettek két nagyon jó származású és jól dolgozó rövidszőrű magyar vizsla szukát, majd ezeket a kölyköket szelektálva – volt közöttük sárga is, meg barna is – és egymás közt párosítva született meg Dia de Selle, az első bemutatott „sárga drótszőrű vizsla”.
A lelkes tenyésztői munka eredményeként 1944-ben már hatvan egyedet regisztráltak.
A II. világháború alatt a fajta csaknem kipusztult. 1947-ben a kevés számú túlélő egyed bevonásával a csabai tenyésztelepen újraindult a drótosok hazai tenyésztése.
Jót tett a fajtának, az akkor kialakult versenyhelyzet, mivel Ausztriában és Szlovákiában egyidejűleg kitűnő nevű kennelek munkálkodtak a fajta továbbnemesítésén. A hazai és nemzetközi sikerek nem is maradtak el. Az FCI 1966-ban elismerte és a 239-es sorszámmal bejegyezte a drótszőrű magyar vizslát, mint önálló fajtát. A magyarországi, marcona tekintetű tenyésztők között üdítő színfolt egy csinos, fiatal hölgy: Miczek Zsófia. Zsófi immár évek óta, idehaza és külföldön sikert sikerre halmozva reprezentálja a fajtát.

Csaknem kilenc éve vagyok a drótszőrű magyar vizsla megszállottja – mondja. – Rettentő sok örömöt, sikerélményt adott nekem ez a fajta. Kezdő vizslásként vágtam neki első kutyám, Dorka vadászati idomításának. A kiképzés mikéntjét szakkönyvekből olvastam ki.
A fajta kiváló vadászati képességeit, kezességét, könnyen taníthatóságát, megfelelni akarását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy kezdő vizslásként bekerülve a vadászkutyasport forgatagába, Dorkával már kétévesen is kiemelkedő eredményeket értem el a nemzetközi vizslaversenyeken. Ő majd’ három éven át volt az ország munkában legeredményesebb magyar vizslája. Dorka sikereit lánya, a már saját tenyésztésű, Zöldmáli Alma követte: többszörös munkachampion eredményeivel, munkában a valaha létezett legeredményesebb drótszőrű magyar vizsla lett.
De nemcsak munkában, hanem küllemben is igen eredményes tenyészet a Zöldmáli-kennel, hisz több Champion- és Európa-győztes utódunk is van. A kutyáim vadászati idomítása nem kevés időt és energiát igényel, de a befektetett munka többszörösen megtérül, amikor az embernek jól képzett, megbízható vadászkutyája lesz. Fontos, hogy jó genetikai hátterű, jó adottságokkal bíró kutyánk legyen, de a képzés további része rajtunk múlik. Nemcsak saját kutyáimat képzem, hanem a már évek óta működő vadászkutya-iskolámban segítek más vizsla- és retriever-tulajdonosnak is kutyája okításában.
Elszánt célom, hogy megismertessem az emberekkel, és népszerűsítsem külföldön és idehaza is a drótszőrű magyar vizsla nagyszerű tulajdonságait, munkaadottságait, emellett pedig olyan kiváló vadászképességű drótszőrű magyar vizslákat tenyésszek, amelyek küllemben is megállják a helyüket.
Bemutatnád az olvasóknak az általad tenyésztett fajtát?
A drótos, ahogy megálmodták, igazi mindenes vadászkutya lett.
Kiváló orral, vadkereső-szenvedéllyel, határozott vadmegálló-képességgel rendelkezik. Jó apportírozókészségéhez a víz szeretete és a „kacsaspur” követő képessége társul. Úgy a hivatásos, mint a sportvadász dolgos hű társa, könnyen tanítható, ám önérzetes, a durva, hozzá nem értő bánásmódot nem tűri. Szőrszíne élénk zsemlesárga. Testfelépítése a rövidszőrű magyar vizsláénál kissé robosztusabb és kissé szikárabb. Mozgása elegáns, kitartó és lendületes.

Az ideális drótszőr kemény, testhez simuló, erős szálú, és a 2-3 cm hosszú fedőszőr sűrű víztaszító aljszőrt takar. Jellegzetes szemöldököt, szakállat visel, amely a leírtak ellenére barátságos arckifejezéssel párosul. Marmagassága a kanok esetében 58-64 cm, a szukák valamivel kisebbek, 54-60 cm-esek. Bár a fajtának a viszonylag csekély regisztrált egyedszám miatt még mindig szűk a genetikai állománya, ennek ellenére a drótos magyar vizsla növekvő hazai és külföldi népszerűségének köszönhetően egyre több tenyészet, egyre szerteágazóbb vérvonalak jönnek létre. Az elmúlt években jelentős javulás vehető észre mind a szőrminőség, mind az idegrendszeri problémák tekintetében, és az egyre homogénebb állománynak köszönhetően az Amerikai és az Ausztrál Kennel Klub is elismerte önálló fajtaként a drótszőrű magyar vizslát. Fontosnak tartom, hogy a tenyésztők a jövőben is kellő hangsúlyt helyezzenek a munkaadottságokra, az idegrendszerre, és fektessenek több időt és energiát egyes tenyészpárok kiválasztására. Sose az anyagi szempontok döntsenek – mint például: mennyiért fedez a kan, vagy milyen messzire kell utazni hozzá? Ne csak az aktuálisan favorizált fedezőkanokkal fedeztessenek, hanem próbáljanak új vérvonalakat bevinni a tenyésztésbe, mert a kis populáció miatt igencsak leszűkíti a jövőbeli vérvonalakat, ha az utódok jelentős hányada 1-2 fedezőkantól származik.
A drótszőrű magyar vizslát elkerülték a divat szeszélyei. A fajta népszerűsége elsősorban a vadászok körében feltűnő.
Ez egyrészt jó, mert a szelektálás valóban a munkavonalat erősíti, ugyanakkor rossz is, mert a tenyésztéshez szükséges törzskönyvezést talán épp a legalkalmasabb egyedek kerülték, illetve kerülik el ma is.

Nagyapáink és apáink álma, a drótszőrű magyar vizsla a mi örökségünk, tennünk kell érte, hogy ez a csodálatos vadászkutyafajta legalább annyi örömöt nyújthasson az utódainknak is, mint nekünk.

Forrás: Élményvadász Magazin / Bátori Szabolcs