Liviótól, az időszámításunk kezdete előtti I. században élő történetírótól úgy tudjuk, hogy már Romulus és Remus is hódoltak a vadászat szenvedélyének. Ők persze elsősorban élelemszerzés céljából tették ezt, de hamarosan igazi szenvedéllyé, mai szóval élve sporttá vált a vadászat.
A vadászokat már az ókori Rómában is kutyák kisérték a sokszor veszélyes kirándulásokra. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy a kutyatenyésztőket igen nagy tisztelet övezte a császári időkben, és már annak idején is több csoportra osztották a tudatosan tenyésztett és nevelt négylábúakat. Volt, aki pásztorkutyákat nevelt, volt, aki házőrzésre, mások pedig vadászatra tenyésztették a kutyáikat. Sőt, a vadászkutyákat már kétezer évvel ezelőtt is több, különböző szakterületre képezték ki, ezek között már akkor is megtalálhattuk a vadmegállító, az elhozó kutyákat, a vérebeket, és a vaddisznó vadászatra nevelt kutyákat. A rómaiak vaddisznóra, medvére legszívesebben lovon vadásztak, ekkor a kutyáknak a vad üldözése, megsebesítése, felingerlése volt a feladata. Ókori vadász nem szívesen lőtt vadnyúlra, mert a nyúlvadászatot nem tekintették eléggé férfias dolognak.

Történelmi tanú
Számos képzőművészeti alkotáson látható, hogyan vadásztak abban az időben. Szarkofágokon megjelenített vadászjelenetek, festett kerámiavázák, kelyhek árulkodnak az akkori szokásokról, de márványszobrok is fennmaradtak melyek vadászkutyákat ábrázolnak. A vadászat elsősorban a nemesség kedvelt időtöltése volt, bár a legképzettebb kutyatenyésztők, a leghíresebb erdészek, vadászmesterek, szinte mind kivételezett helyzetben lévő rabszolgák voltak. Az évszázadok során ez a helyzet nemigen változott, elsősorban az uralkodók, a nemesség, vagyis a vagyonnal rendelkezők hódoltak a vadászatnak.
A mai Olaszországban, - bár a vadak üldözése, elejtése megmaradt a kultúra részének számító, apáról fiúra öröklődő szenvedélynek, - egyre kevesebben engedhetik meg maguknak a ma már csaknem luxusnak számító időtöltést. Egyre kevesebb a vadászterület, egyre magasabbak a vadászokat sújtó adók és persze igen drága a kötelező biztosítás is. Az sem túl jó fejlemény számukra, hogy eközben egyre több az úgynevezett zárt rezervátum, ahol csak fizetség ellenében lehet vadászni, és ahol az olasz vadászok elmondása szerint a betelepített vadak inkább háziállatra hasonlítanak. A fácánok - panaszkodnak a vadászok - többet szunyókálnak, mint repülnek, és kevés az elejthető vad is. Tíz alkalomból kilencszer üres kézzel térnek haza, pedig sokszor több száz kilométert autóztak. Az igazi olasz vadász, aki a természet szeretetével nőtt fel mégsem mond le erről az időtöltésről. Lazio tartományban, amint eltávolodunk a fővárostól, a legtöbb magánházat körülvevő kertből nem hiányzik a nagyméretű kutyaketrec benne két-három szetterrel, olasz vizslával, beagle-vel, vagy kopókkal, ami arra utal, hogy a ház gazdája vadászember.
Ezen a környéken járva több vadászt megkérdeztem, milyen kutyával vadászik. A válaszokból kiderült, hogy elsősorban a szettereket részesítik előnyben, míg többen a kopókra esküsznek. Érdekes módon viszonylag kevesen vannak az ősi nemzeti vadászkutya, az olasz vizsla hívei, ami annál inkább meglepő, miután történelmi szempontból ennek a kutyafajtának volt a legnagyobb szerepe az olasz vadászati kultúrában az elmúlt évszázadok során. A Mediciek udvarában ugyanúgy megtalálhattuk a bracco italianót, mint a nemesi kúriákban, de Dante is szonettben énekelte meg őket.

Az olasz vizsla (bracco italiano)
Az olasz vizsla híre már a XV. században olyan jó volt, hogy a francia király udvarába vitette a legjobb példányokat. A kutya kedves karaktere, gyors tanulóképessége, sokoldalúsága folytán évszázadokon keresztül az egyik legkedveltebb vadászkutya volt. Testi felépítése erős, harmonikus, állóképessége jó, ezért fácán, fürj, szalonka vadászatához ugyanúgy használták mint a vadnyúl leterítéséhez, vagy a vadkacsák, vadlibák elejtéséhez. A vadászat során nem fél tüskés bozótba hatolni, vadmegállító képessége szinte utolérhetetlen. Ha kölyökkorától arra van szoktatva, jól úszik, és könnyedén megy a vízbe esett elejtett prédáért. Szinte bármilyen típusú vadászathoz használható. Talán meglepő, hogy ennyi remek tulajdonság és a hagyomány ellenére elsősorban az szettereket, labradorokat tenyésztik nagy számban, a történelmileg bizonyítottan olasznak számító braccóval szemben. Erről kérdeztem az egyik legismertebb olasz vizslatenyésztőt Giorgio Pacet.


Miért veszített népszerűségéből éppen Olaszországban a bracco italiano?

- Divatkérdés az egész. - mondja elgondolkodva Pace úr, aki ismert tenyésztő és szenvedélyes vadász is. - Az elmúlt évszázadban betört Olaszország területére a szetter mánia. Úgy cserélték le a vadászok a kutyaállományukat, mint manapság cserélik az autóikat. Az elmúlt 60 évben megváltozott ugyan a helyzet, ebben nagy szerepe volt a S.A.B.I (braccotenyésztők amatőr társasága) megalakításának, melyet Camillo Valentininek köszönhetünk. Azóta egyre inkább népszérűsödik a bracco italiano hazai területen is. A tények azért magukért beszélnek. Ha évi 20 ezer szettert kínálnak eladásra a 700 vizslával szemben, nem csoda, hogy az előbbiből jóval többet vásárolnak. Hiszen könnyebb hozzájutni. De ennek nem szakmai oka van, mondom, egyszerűen ez a divat és a divat ellen nem sokat tehetünk. Majd elmúlik.

Mióta tenyészti ezt a kutyafajtát?

- Idestova 40 éve. Jómagam is vadászember vagyok és a bracco italiano az, ami a leginkább megfelel az igényeimnek. Állhatatos, érzelemmel teli kutya, tökéletes vadásztárs, könnyen tanítható, gyors felfogású, erős. Ez csak elég ok? - kérdez vissza mosolyogva.

Az interjút teljes terjedelmében a Kutya Szövetség novemberi számában olvashatják.

Forrás: Kutya