A bécsi vadászati kiállításon 1910-ben nagy feltűnést keltettek ifjabb Vastagh György kutyaszobrai, melyek nemcsak alkotójukat dicsérték, hanem a modern hazai minőségi vadászkutya-tenyésztés, illetve tartás kezdeteinek első bizonyítékai is lettek.
Szerencsére az akkor megformázott vizsla-, pointer- és szetterszobrok átvészelték a háborúk, forradalmak, rendszerváltozások zavaros időszakait, s mind a mai napig szinte hiánytalanul őrzik őket a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban, ahol időről időre a nagyközönség nemcsak az állandó, hanem az időszakos kiállításokon is megcsodálhatja ezeket a brit fajtájú, hazánkban egy évszázada tartott vadászebeket is. A mívesen megmunkált, festett gipszszobrok láttán, valamint a századelőn készült festményekben gyönyörködve az a benyomásunk támad, hogy száz évvel ezelőtt magas színvonalú, széles körben elterjedtek voltak – az akkori szóhasználattal élve, összefoglalóan angol vizsláknak nevezett – fajták.

Így volt-e valójában, vagy csak egy álomvilág mutatkozik meg az alkotásokon?

A Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete (MEOE), mely megalakulásakor az összes kutyafajta tenyésztését kitűzte feladatául, már 1914-ben vizslaszakosztály létesítését határozta el. Az alapítók a kezdeti nehézségeket hamar leküzdötték. Ezt bizonyítja, hogy még az alakulás évében tavasszal vizslaversenyt rendeztek. A nagy érdeklődés miatt ezt októberben egy őszi megmérettetés követte. A világháború a vizslaszakosztály életében is törést okozott, mivel a lelkes gazdák jelentős részét a frontra vezényelték. Érdekes, hogy magában az állományban nem történt minőségi romlás. A háború , illetve az azt követő forradalom viszont rettenetes károkat okozott eb állományunkban is, mivel az ellátási nehézségek, a megromlott általános biztonság miatt a kiváló minőségű állatok jelentős része elkallódott. De eleink lelkesedése és a jövőbe vetett töretlen hit megmutatkozott már a MEOE 1920. június 27-én rendezett országos ebkiállításán, ahol egy korabeli kinológus, nem sejtve Trianon tragédiáját, így szólt az egybegyűltekhez: „Hál’ Istennek! A legsötétebb korszak mögöttünk van, s nemzetünk a termelőmunka felvételét az egész vonalon újból megkezdte. Most végre ütött a mi óránk is, a munka már megkezdődött. Lássunk hozzá, hogy azt eredményesen folytassuk.”

S valóban, másfél évvel a tanácsköztársaság után az egyesület az addigra szétforgácsolódott vizslaszakosztály újjászervezését napirendre tűzte. Persze mindez már nem ment úgy, mint hat évvel korábban, mivel a vadászok számához képest az országban lévő idomított vadászebek száma hihetetlenül alacsony volt. Ebben az időben Magyarországon majd’ minden második férfi vadásznak vallotta magát, s legtöbben a vadászebtől csak azt követelték, hogy a foglyot megállja, valamint az orra lelőtt leesett vadat apportírozza. A vadásznak legfőbb kötelessége, hogy az általa megsebzett vadnak szenvedéseit megrövidítse, mégis keveseknek volt módja, illetve igénye arra, hogy a sebzett vadat minden körülmények között, azaz erdőn-mezőn vagy a vízen terítékre hozó kutyát tartson. Az összetettebb feladatokra kizárólag a jól képzett, megfelelő genetikai alapokkal bíró ebek voltak csak képesek, olyan állatok, melyeknek elődei a generációkon keresztül végzett gondos szelekciónak köszönhetően kimagaslóan teljesítettek. Sajnos az átlag magyar vadász vizslája nem rendelkezett azokkal az öröklött a képességekkel, melyek alapot biztosítottak volna ahhoz, hogy az összetett feladatokat megfelelő idomítással el tudja végezni. A németek ezekben az években már a munkaegyesítés hívei voltak, ezért olyan vizsla kitenyésztését tűzték ki célul, melyek a vadászat összes követelményeinek megfeleltek, míg az angolok a munkafelosztás híveiként már hosszú évszázadok óta tenyésztettek pointereket és szettereket, melyeket hazánkban leginkább a fogoly megkeresésére, illetve megállására használtak. Míg a retrievert apportírozásra, a többi munka elvégzésére a spánielt használták eredeti hazájukban. A spánielekből mutatóban még akadtak leginkább springerek és cockerek, retrievert azonban hazánkban nem tartottak.

Magyarországon az 1920-as évek elején a fajták népszerűsítésére a vizslaversenyek kitűnő alkalmat adtak.. Ekkor döbbenhetett rá az átlagvadász, hogy micsoda különbségek rejlenek a pedigrével rendelkező kiváló képességű egyedek, illetve a bizonytalan származású állatok között. Nagy volt az érdeklődés a kutyák iránt, de csak kevesen voltak hajlandók áldozni törzskönyvvezetésre, így hamarosan bebizonyosodott, hogy mindezt csak olyan szervezet vállalhatja magára, mely kellő anyagi alapokkal rendelkezik. Mivel a gazdasági nehézségek miatt önálló vadászkutya egyesület alakítása nem volt megvalósítható, ezért is volt létjogosultsága a MEOE vizslaszakosztályának. Emellett a Hubertus Országos Magyar Vadászati Védegylet vizslaszakosztálya is a különféle angol és német vadászebek tenyésztésének előmozdítását tűzte ki céljául. Több felhívást is intéztek a szakosztályok a korabeli nimródokhoz, hogy tagdíjukkal, illetve más módon is támogassák a szervezetek munkáját, bízva abban, hogy az ebtenyésztés virágzásnak indul, ami által a vadászattal járó öröm is fokozódik, miközben a sebzett vadak is hamarabb megkönnyebbülnek szenvedéseiktől.

Ezekben az években a vadászebtenyésztést több korabeli szaklap népszerűsítette, így a Vadászlap, a Nimród, valamint az A Kutya is, de A Természet című újság Ebtenyésztés című rovatában is szép számmal jelentek meg cikkek elismert szakemberek tollából. Így többek között az akkori nagynevű kinológusok közül Ötvös Balázs, Raitsits Emil és Heckel Frigyes írásai jelentek meg e témában. Ezzel is magyarázható, hogy 1923-ra már szinte mindenki papírost követelt az eladó vizslával. De ennek hamarosan elérkezett a böjtje is, mivel csak a pedigrés vizslának volt keletje, s így egyre több visszaélés történt a törzskönyvekkel. No, nem mintha meghamisították volna a származási igazolásokat, mivel ez szinte lehetetlen volt a szigorú ellenőrzések miatt, hanem minden ésszerűséget félretéve kezdtek el egyesek kutyákat „gyártani”. Ötvös Balázs szerint szép számmal voltak olyanok, akik hittek abban, hogy „két papírossal bíró, akár versenydíjas szülő összepárosításából csupa versenydíjra jogosult utód jön világra, de ha ez így volna, akkor a versenyeken csupa első helyeket kellene kiadnunk, s nem volna hasznavehetetlen pedigrés vizsla”. A tudatlanság mellett mi is volt az oka annak, hogy a magyar vadászkutya-tenyésztés a németekhez vagy a csehekhez képest, nem beszélve az angolokról, igen csak elmaradt? Ötvös szerint az ok a nemtörődömség és a lustaság volt. Erre példaként említi, hogy „ha Budapesten vagy közelében van valakinek egy jóvérű, príma pedigréjű nősténye, amelyet párosítani kell, lehetősége van Pesten az egyesületnél megkérdezni, hol talál szukájához illő kant. De a fedeztetéshez való odautazás fáradságos és költséges, azzal a kifogással, hogy pedigré, pedigré egyre megy, felhajszol Pesten egy akármilyen, de pedigrés kant, és ahhoz viszi nőstényét. A kölyköket hirdeti, és büszkén árulja, mint pedigrés anyagot. Az a vadász pedig, aki ezekből vesz először pedigrés vizslát, elítéli az egész pedigré-mozgalmat, ha az eb nem váltja be a hozzá fűzött reményeket”. A lelkiismeretes tenyésztés hosszútávon kecsegtetett csak komolyabb bevétellel, melyet az elszegényedett társadalom széles rétegei viszont nem engedhettek meg maguknak. Pedig ekkorra már mindenki tudta, hogy az igazi jó vadászeb éppúgy nemzeti kincs, mint a telivér ló vagy a bőtermő magyar föld.

A másik gond ezekben az években a túlzásba vitt beltenyésztés volt. Nem ritkán előfordult, hogy a nagy értékű külföldi vadászebeknél, mint például a pointereknél a laikusok nem riadtak vissza a testvérpárosítástól sem, s ahogy a korabeli feljegyzésekből kiderül, „mint a falusi kovács kezében a foghúzó harapófogó, ritkán sikerült, de legtöbbször végzetes kimenetelű lett”. Mivel a kis számban hazánkba érkező angol importállatok szüleinek, illetve őseinek jó és rossz tulajdonságát a valóságban nemigen ismerték, a koncepciótlan tenyésztés miatt az utódok meg sem közelítették szüleik minőségét. Mindez persze igazából a kapzsiság számlájára volt írható, hiszen a jó pedigréjű ősöknek utódai nemcsak nagyon keresettek voltak, hanem magas áron el is keltek. A vásárlók sokszor tisztában voltak a testvérpárosítás tényével is, de mégis bíztak benne, hogy jó üzletet csinálnak. Mivel a törzskönyvezett vadászebtenyésztés a 20-as évek első harmadára már jól jövedelmező foglalkozás lett, akár tíz kölyköt is meghagytak úgy, hogy mesterséges táplálásukkal, illetve az anyaállat kondíciójával egyáltalán nem törődtek. Emiatt is voltak gyakoriak a szetterek és a pointerek között a csenevész, gyenge csontozatú, túl keskeny koponyájú állatok, de leginkább a rossz harapás, illetve a hiányos fogazat volt jellemző rájuk. Ráadásul, akik normális fogazattal bíró kölyköket vásároltak, azok sem lehettek biztosak benne, hogy jó vásárt kötöttek. Erre jó példa a következő eset: „Egy morvai féle pointer megjelent egyéves korában az 1920. évi pesti kiállításon. Hárman bíráltuk. A gyönyörű testű, acélizomzatú eb első díjat kapott. Nekem tetszett a feje, és örömmel járultam az első díjhoz. Belenéztem, mint minden ebnél, amelyet bírálok, a szájába. Nem volt előreharapó, de fogai nem is úgy vágtak egymás mellé szorosan, mint az olló két szára, hanem egymásra. Aggodalmamat tapasztaltabb bírótársaim eloszlatták, mégis az én aggodalmam vált valóra. A rá következő évben a kutya megjelent újra a kiállításon, de már kétéves korában tipikus előreharapó volt. Ismerem sok utódát normális fogazatú anyák után. Minden alomban volt előreharapó, és pedig nagyobb százalékban, mint a normálisak. Azóta sokkal óvatosabb vagyok. Olyan ebet, amelyik csak némi jelét árulja is annak, hogy fogazata nem lesz normális, nem díjazok, hanem visszavetek kiállításról, versenyről is. Ugyanezt teszi a többi bíró is. Az emiatt visszavetett eb töröltetik a törzskönyvből, így mint nem törzskönyvezett szerepel, ezért leszármazottai sem juthatnak a törzskönyvbe.” Ezért az 1920-as évek elején többen követelték a törzskönyvezés régi módjának visszaállítását, mely szerint a vizslák csak egyéves korukban, előzetes szakértői bírálat után kerülhettek a törzskönyvbe.

Budapesten 1924 júniusában már két ebkiállítást is rendeztek, melyekre sajnos a megosztottság volt leginkább jellemző, ami nemcsak sok kiállítót kedvetlenített el, hanem a szakmai körökben is vitákra adott okot. Megtörtént ugyanis, hogy olyan eb, mely az egyik kiállításon első díjjal és serleggel távozott, a nyolc nappal később rendezetten semmilyen helyezést nem ért el. Mindez több okra is vezethető vissza: leginkább arra, hogy a szakemberek és bírák nagyon zárkózottak, szófukarok voltak, s annyi fáradságot sem vettek, hogy röviden tájékoztassák a laikus közönséget döntéseikről. Hogyan is ment végbe a kiállításokon a bírálat? A szetterek és pointerek fajta és nem szerint csoportosítva megjelentek a bírói körben. Középen álltak a bírák, a tulajdonosok pedig körbevezették ebeiket. A bírók megszemlélték az állatokat, és a megjelenésre formásabb, szebb példányokat a sor elejére léptették. Az esetek többségében az adott csoportra négy díj volt kitűzve, így amikor a bírák kiválasztották a négy legszebb ebet, kérték, hogy egyenként álljanak a bírói asztal elé, és némán jegyzeteltek. Az a kiállító, aki sejtette, hogy vizslája díjat nyert, továbbra is ott maradt, igaz, nem tudta, mivel érdemelte ki állata az elismerést. Ám az, akié az asztalhoz nem jutott, mivel nem világosították föl, miért is maradt le a versenyben, gyakran sértődötten távozott a helyszínről. Igaz, hogy a bírói jelentéseket írásba foglalták, de ezek a nyilvánosságra széles körben nem kerültek, mivel a korabeli szaklapok nem szívesen közöltek ilyen cikkeket, mondván, hogy „ezeket legfeljebb a közönség öt-hat százaléka olvassa el, a többi átfut rajta olvasás nélkül”. Az angol vizslák esetében különösen kényes kérdés volt a bírálat, mivel gyakran a társadalom felső rétegeihez tartozó, befolyásos emberek voltak tulajdonosaik, akik nem ritkán ajándékba kapták a kölyköket valamely elkötelezettjüktől, akik igyekeztek a legszebbeket adni nekik. Ezeket az állatokat azután nagy gonddal tejben-vajban fürösztötték, lakásban tartották, díványon altatták, s bizony többeket megbotránkoztatott, amikor egy-egy ilyen champion-ivadék, mely valami nagyember tulajdona, nem aratott babérokat. Az lett volna a megoldás, hogy a kiállításokon a bírálat hangosan történik, így mindenkinek lehetősége lett volna meggyőződni az igazságos bírói ítéletről, megnyugodni akkor is, ha állata nem a legkiválóbb eredményt érte el. Persze a bírálat módját is meg kellett volna változtatni, hiszen a bírák szemre, általánosságban, úgynevezett összbenyomás alapján hozták meg döntésüket. Ezzel is volt magyarázható, hogy míg az egyik megmérettetésen a nagyobb testű, erősebb állatok élveztek előnyt, addig a másaikon a gyengébb felépítésű, de arányos, nemes megjelenésűek vitték a díjakat. Ha áttértek volna már a pontozási rendszere, mint ahogy azt akkorra több nyugati országban bevezették, sokkal inkább egyértelművé vált volna a minősítés. Mivel az angol vizslákból igen kevés volt az országban, gyakran ezeket egy bírói körben, egyszerre bírálták, s a vizslaversenyeken is együtt, egy csoportban mérték össze tudásukat a terepen a szetterek és pointerek. Az 1920-as évek közepén voltak Magyarországon kimagasló angol minőségű angol vizslák, amit az 1924 szeptemberében megrendezett, országos vizslaverseny eredményei is alátámasztottak. A résztvevő negyvennyolc német, magyar és angol vizsla közül dr. Hosszufalussy Miklós Stella Hubertusz of Arad nevű pointere ekkor immár harmadízben nyerte el a verseny legeredményesebb kutyája címet, így az ő örökös tulajdonába került a gróf Eszterházy László által felajánlott vándordíj. A többi helyezést elért angol vizslák tulajdonosai is jó nevű ügyvédek, orvosok, illetve nagyvállalkozók voltak. Ezekben az években leginkább a pointerek voltak népszerűek, s általában csak egy-két angol szetter, és hasonlóan csak egy-két gordon jelent meg a megmérettetéseken. A második világháború kitöréséig az állományok mérete nem változott, bár a 30-as évektől tenyésztési célból néhány ír szettert is importáltak. Az évtized végéig lényegében egyhelyben topogás jellemezte angol vizsla tenyésztésünket, ami leginkább azzal magyarázható, hogy keveseknek adatott meg a bennük lévő értékek kiaknázásának lehetősége, mivel a szettereket és a pointereket csak a vadászat egy-egy fázisára tenyésztették ki. Igaz, ezeket a feladatokat lényegesen jobban tudták ellátni, mint a mindenes fajták. A magyar, illetve a német vizslák tartása tehát jobban megtérült a kor nimródjainak.
Tóth Zsigmond

Forrás: Kutya