Amikor március 17-én, Szent Patrik napján a brit királyi testőrség ír gárdája felvonul a Buckingham-palotában, a medvekucsmás katonák közt, a dobos oldalán ott lépdel a sereg hivatalos kabalaállata is: egy ír farkaskutya, az írek nemzeti kutyafajtája.

Az ír mondavilágban kiemelt szerep jut a hatalmas kutyáknak. Talán legismertebb hőse, Setanta önvédelemből megölte Culann kovács házőrző ebét, és kárpótlásul vállalta, hogy őrzi a házat, míg újat nem talál helyette – így nyerte a Cú-Chullain (ejtsd: kuhulin), azaz „Culann kutyája” nevet. Bár nincs utalás arra, hogy az említett állat ír farkaskutya lett volna, bizonyosan e legenda hatása is megmutatkozik abban a tiszteletben, ami ezt a valóban óriási ebet övezi. Egy kis, hányatott sorsú, szigetlakó nép számára érthetően nagy büszkeség, hogy az övék a világ legnagyobb kutyafajtája.

Az ír farkaskutya története a régmúlt homályába vész. A kelták már a mai Írország területére érkezésük előtt is tartottak hatalmas ebeket; ezek azután kereszteződtek a sziget őshonos kutyáival, amelyek ugyancsak nem voltak kicsik: a Dublin közelében fellelt újkőkori csontvázak tanúsága szerint magasságuk 75 cm körül lehetett. A hatalmas vadászebek tartása a nemesség előjoga volt, alakjuk sok festményen felismerhető, és a középkorban uralkodói ajándékként került belőlük számos országba, Skandináviától Indiáig. A leírások némelyike szerint voltak köztük négy láb (kb. 120 cm) magas példányok is. A mai kutyák marmagassága is meghaladhatja az egy métert, és nem lehet kisebb 79 (kan), illetve 71 (szuka) centiméternél.

Amint az elnevezéséből is sejthető, ezekkel a kutyákkal eredetileg nagyvadra, többek között farkasra is vadásztak. Hétköznapi kutyának közelharcban nem sok esélye volna az ordassal szemben, ez a rendkívüli fajta azonban a német dog termete mellett egy terrier izomzatával rendelkezik. Harcmodorában lényeges szerep jut a méretének: felülről ragadja meg ellenfele tarkóját, gerincét. A kutyákat természetesen nem egyedül, hanem többedmagukkal vetették be a ragadozók ellen. Megdöbbentő, hogy e szilaj vadászokat odahaza, az otthon melegében milyen szelíd, arisztokratikus nyugalom jellemzi: békésen heverésznek a kandalló mellett, vagy puha, ruganyos léptekkel sétálnak gazdájuk mellett.

Az ír farkaskutya oly sikeresnek bizonyult a farkasirtásban, hogy idővel el is fogytak az ordasok a zöld szigetről. Ez megpecsételte a fajta sorsát is: a XVII. században kis híján teljesen kihalt. Amikor G. A. Graham kapitány 1859-ben hozzáfogott újjáélesztéséhez, már csak néhány példány volt fellelhető. Ezeket az ír farkaskutyával rokon, de valamivel kisebb skót szarvasagár (deerhound) felhasználásával, a testtömeg megtartása érdekében német doggal is keresztezve hozott létre újra életképes állományt. Ez a durva, szálkás szőrzetű, szürke, csíkos vagy fakósárga eb azonban soha nem lesz tömegesen tartott divatkutya. Átlagos lakásban csak tolatással tud megfordulni, és ha felágaskodva mancsait a gazdája vállára teszi, könnyűszerrel elnézhet a feje fölött…

Forrás: MNO