Van egy kutya, amelyről felsőfokban szokás beszélni. E legendás ebet, amelyet számtalan fajta nemesítéséhez felhasználtak, egyaránt magukénak mondják a britek és a belgák. Erre utal nevének kettőssége is: van, aki angol vérebként ismeri, mások úgy emlegetik: Szent Hubertus kutyája.

Az eredeti Szent Hubertus-kutyát a legenda szerint már a Krisztus utáni ezredik év körül is tenyésztették a Belgiumban található Saint-Hubert-kolostor szerzetesei, és rendszeresen küldtek néhány példányt ajándékba a francia királynak. A sebesen száguldó kopófalkákhoz szokott uralkodók azonban nem becsülték igazán sokra ezt a nehéz, lassú ebet: IX. Károly például azt tartotta róla, hogy „köszvényeseknek való”. A francia forradalom idején a fajta már nagyon ritkának számított, és a szakértők általában egyetértenek abban, hogy a XIX. századra gyakorlatilag eltűnt.

Létezett ugyanakkor angol földön egy kutya, amelyet bloodhound, azaz véreb néven emlegettek. Ez nem az állat vérszomjas természetére utal, hanem vagy az eb tiszta vérű, telivér mivoltára, vagy pedig vadászati felhasználásának módjára. A hidegvérű angolok felismerték, hogy e rendkívüli szimatú kutya előnye nem a vadűzésben, hanem a sebzett állat vérnyomának követésében rejlik. A véreb nem falkában, hanem egymagában dolgozik, hosszú pórázon, az úgynevezett vérebvezetéken haladva. Hangot ilyenkor nem ad, hogy ne zavarja a sebesült nagyvadat, amely talán már elfeküdt valahol, és az ugatás csak újabb gyötrelmes menekülésre késztetné.

Hogy a bloodhound őseit valóban Hódító Vilmos vitte-e a szigetországba Normandiából, ahogy egyes források tartják, azt nem tudni pontosan, mindenesetre az 1800-as évek végén francia tenyésztők a kihaltnak hitt Szent Hubertus-kutyát vélték felismerni az arisztokratikus tekintetű, termetes állatban. Az angol vérfrissítéssel „feltámasztott” fajtát végül az ebtenyésztők nemzetközi szövetsége Chien de Saint-Hubert néven, belga fajtaként ismerte el, a britek azonban (akik nem tagjai e szervezetnek) ma is sajátjuknak tekintik.

Az angol véreb hatalmas orrában a szagérzékelő receptorok száma messze meghaladja más fajtákét. Ha felvette a szimatot, a külvilág megszűnik számára. Irodalmi források szerint már az 1200-as években használták szökött fegyencek vagy eltűnt személyek megkeresésére is. Nick Carter, a századforduló legendás nyomozókutyája Kentuckyban több mint hatszáz bűnöző felkutatásában vett részt, és háromszáz órás (majdnem kéthetes!) nyomot is képes volt követni. „Igazi” rendőrkutyának azonban a bloodhound nem alkalmas: ha megtalálja is a tettest, hadakozni vele már méltóságon aluli volna a kékvérű igazságügyi szagértőnek…

Forrás: MNO