“Hazai” területre, munkahelyemen hívtak keresni. Az egyik kertben sebzett a vendég bikát. Valószínű volt, hogy lábon lőhette, mivel bőgés közben tarvadjai között intenzíven mozogva elfordult a lövés pillanatában.

A rálövés helye egy kukoricásban volt található. Másnap reggel szinte harapni lehetett a brunftszagot az éjjel itt megfordult rengeteg szarvas miatt. Brúnó lassan felvette a csapát, a kukoricásból tölgy szálerdőbe értünk, második koronaszintben mezei juharral, foltokban szederrel.

Csak ritkán, 200-250 méterenként találtunk vért, amit ebem sajnos (azóta is tartja ezt a helytelen szokását) nem mutatott. Ennek ellenére szépen haladtunk, jelölgettem a csapát. Körülbelül 800 méter után kutyám elbizonytalanodott, 4-500 métert haladtunk megítélésem szerint rossz irányba. Levettem a kutyát, visszatérve az utolsó vérhez egész másfelé indultunk. Brúnó magabiztosan feszítve a vezetéket, immár pontos munkával újabb vércsepphez vezetett. Egy úthoz értünk, ott megrekedt a munka.

Elfektettem a kutyát és magam próbáltam a folytatást kibogozni, miközben a hivatásos vadász és a sebző diskurálása, no meg három kutyás futó bizsergette az idegvégződéseimet. Jótékony hatással bírt lelkivilágomra, hogy körülbelül fél óra múlva egy csepp vérre leltem az út túlfelén. Megvolt a folytatás…

Brúnó felvette a csapát, zegzugos váltók közt haladtunk vagy 400 métert egy össze-visszadőlt feketefenyőkkel tarkított szedresben. Ott újabb elakadás következett. Egyre nagyobb körökben kerestünk, miközben a sebző kiabálva érdeklődött, találunk-e vért. Az nem volt, viszont tőlünk olyan 200 méterre agancskoppanás jelezte, hogy valószínű bika kelt előttünk. Kibogozva a folytatást, abba az irányba tartottunk, a csapa pedig körökben, cikk-cakkban, mindenféle cselekkel, egyre több vérrel rajzolódott ki előttünk, jelezve, hogy sebágy következik. Vérebem is egyre izgatottabb lett, a vezeték csak úgy surrogott a kezemben. A friss sebágyhoz érve, próbáltam azt jelezni a mögöttem még mindig élénken gesztikulálva magyarázó vendégnek, sikertelenül.

Tarvágásba fordult a csapa, ott pillantottam meg az előttünk megrogyva kelő, suta mozdulattal a kőrissarjak közé ugró bikát. Azonnal hajszára engedtem Brúnót, aki hajszahanggal eredt a vad nyomába. Mindketten eltűntek, miközben dámbika ugrott fel a sarjak közül. Fogtam a fejem, a hajszában kutyám még rutintalan volt, de nem kellett félteni, hamarosan meghallottam a várva várt angyali muzsikát, az állóra csaholást. Mély árokból hallatszott, már láttuk is az ide levezető friss vérnyomot. Éppen készültem leereszkedni, amikor egy nyikkanás után abbamaradt a csaholás, ebem tűnt fel előttem, teljes zavarban. Azonnal világossá vált, hogy a bika rábólintott a rutintalan ebre, aki meghátrált a nem várt támadástól. Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy ebből az árokból nem juthat ki a beteg bika, mivel a végében csaknem függőleges földfal van. Biztatva Brúnót, lecsúsztam az árok aljára, ahol a friss vértől kedvet kapott kutya elviharzott és újra hallhattam ugatását. Megnyugodva óvakodtam utánuk. Egy forduló után szembe találtam magam a nagybeteg, tántorgó vaddal, kissé oldalt tőle a kutya. Azonnal szügyön lőttem. Megrogyva jelezte a lövést, nyomában a vérebbel, vánszorogva eltűnt a következő kanyarban.

Pár másodperc múlva minden visszhangzott a szűk szurdokban az immár magabiztos csaholástól! Dobogó szívvel, óriási vadászlázzal cserkeltem rájuk. Első hajszás bikánk egyben első bikánk is volt! Felejthetetlen látvány nyújtott az árok oldalában utolsó sebágyában fekvő, lihegő bika és a hatalmas hangon harsogó véreb. Sokat azonban nem gyönyörködhettem, meg kellett rövidítsem a vad szenvedését, megadtam a kegyelemlövést. A teljesen kifáradt kutyával együtt rogytam az elcsendesedett bika mellé. Hiába volt egy merő hab, magamhoz öleltem kiskutyámat: megvolt az első bikánk, egy gyönyörű, 1,5 kilométeres vezetékmunka, és az azt követő 500 méteres hajsza, majd állítás végén.

Forrás: Utánkeresők