Szent Hubertust, a 7–8. században élt Hubert püspököt a 10. század óta a vadászat patrónusaként tartják számon a keresztények.

Hubertus emléknapjához, november 3-ához a vadászattal kapcsolatos különféle hagyományok felelevenítése fűződik. Tavaly októberben, a teremtés hete és az emléknap között kereste fel Franko Mátyás tatai evangelikus lelkész Zámbó Zoltánt, hogy mint vadászt és evangélikus hívőt a vadászatról, a teremtettségről és annak védelméről kérdezze.

– Milyen emlékeid vannak a tatai evangélikus gyülekezetről?

– Érzelemgazdag családban nőttem fel, és sok benyomás ért a vallásossággal kapcsolatban. Rengeteg információnak, példának csak később fogtam fel az értelmét, jelentőségét. Édesanyám evangélikus családból származott, édesapám pedig református volt. A II. Világháború befejezése előtti évben születtem, a háborút követő időszak közismert politikai viszonyai között cseperedtem, és mint utólag megtudtam, a kisgyermekkorom a legintenzívebb vallásüldözés időszakára esett. A vallással, hittel való találkozás színhelye ilyen viszonyok között a család volt. A vasárnapi istentiszteleten való részvétel nálunk elmaradhatatlan volt.

– Azt mondják: az erdő-mező a Jóisten Bibliája. Mi az, ami erre a területre vonzott, hogyan lettél vadász, vadgazdálkodási szakember?

– A Bibliából indultam. Tata mezőváros jellegű település volt a háború után, tele gyerekek számára romantikus búvóhelyekkel. Az Öreg-tó környékének bozótjai mind bejárandó helyek voltak, persze csúzlival, ami akkoriban majdnem minden gyereknek kötelező felszerelése volt. Az erdő, mező élővilága nyitott könyv volt. Idővel aztán nagyszerű pedagógusok példája tolt elsősorban a biológia, a földrajz és a mezőgazdasági ismeretek tanári szakok felé.

A Pécsi Tanárképző Főiskola utan, pár év tanítás következett, majd a vadgazdaságban dolgoztam, itt vehettem kézbe először vadászfegyvert. Dolgoztam termelőszövetkezetben agronómusként, aztán vissza az államigazgatásba, ahol mezőgazdasági szakmunkások képzésének szervezésében vettem részt. Az államigazgatásban maradva először megyei vadászati és halászati felügyelő lettem, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen [ma a Szent István Egyetem egyik kara – a szerk.] szereztem felsőfokú vadgazdálkodási képesítést. Később a vadászati és halászati felügyelőségnél vezetői megbízást kaptam, ebből a beosztásból mentem nyugdíjba. A vadászati oktatás területén óraadó tanárként több mint húsz évig tanítottam esti és levelező, majd nappali tagozaton is.

– Régen a vadászat kiváltság volt, manapság mintha újra státusszimbólummá vált volna.

– Ezzel kapcsolatban a tisztánlátáshoz nagyon sok tényt kellene ismertetni, és nagyon sok tévhitet kellene eloszlatni. Nézzük a tényeket: évtizedek óta hazánkban alig-alig emelkedik a vadászok létszáma, tartósan ötvenötezer és hatvanezer között ingadozik. A vadásszá válás nem elérhetetlen, de úgy tűnik, ennél több embert nem érdekel. Ezek fényében a vadászat nem vált divattá, viszont mostanában divat róla beszélni.

– Tulajdonképpen mi a vadászat?

– A vadnak vadász általi elejtésére, elfogására irányuló tevékenység. A célja egyrészt az, hogy a szabadon élő vad emberi táplálékká váljon. Másrészt azok, akik vadászati cselekményekben részt kívánnak venni, azért teszik, mert ez olyan különleges rekreációs lehetőséget biztosít a természetben való tartózkodással, amely más tevékenységgel nem kiváltható. Hozzáteszem, akik vadásznak, végül is azért teszik, mert nem idegenkednek attól, hogy „kemény lélekkel” lelőjék a vadat, ami saját fizikai állapotuknak is próbája: észre tudja-e venni a vadat, le tudja-e győzni a vad érzékszerveit, meg tudja-e közelíteni, el tudja-e találni a fegyverével? Mindezt testet-lelket építő, csodálatos, különösen a „vadászmagány” óráiban meditációra is lehetőséget biztosító természeti környezetben végzik.

A vad nemzeti kincs, megbecsülése, a vele – mint természeti erőforrással is – való gazdálkodás a vadászok lehetősége és kötelezettsége. A hatályos jog szerint a szabadon élő vad az állam tulajdona. A vadgazdálkodás állami irányítása sajátos logikára épül.

– Kinek mi az érdeke, haszna ebben?

– Azok a vadászatra jogosult személyek, akik hajlandók az állam, mint a szabadon élő vad tulajdonosa helyett a vadállomány gondozásával, fenntartásával kapcsolatos, a tulajdonost terhelő kötelezettségeket átvállalni, tevékenységük ellenértékeként, „fizetségként” évről évre az általuk gondozott vadállomány egy részét megkapják az államtól. Alapelv, hogy a vad nem szaporodhat túl, csak annyi maradhat, amely mennyiség még nem hat károsan életmódjával a természeti és gazdasági környezetre.

Itt lép be a tervszerűség: azok, akik vállalják, hogy vadgazdálkodást és vadászatot folytatnak, évente az államot képviselő szakmai hatóságok által meghatározott vadmennyiséget kötelesek is elejteni, mert ha nem, akkor bizony bírságot is kaphatnak a mulasztásukért, végső esetben nem folytathatják a tevékenységet. Következésképpen a vadgazdálkodás teljes állami, szakmai kontroll alatt van, a vadállomány-hasznosítási és -kezelési elvek folyamatosan követik az újabb és újabb szaktudományi ismereteket.

– Milyen főbb követelményeket kell teljesíteniük a vadászoknak?

– Legelőször is a vadállomány védelme: többek között ezen célból is vadászterületenként egy vagy több főállású hivatásos vadászt kell alkalmazni. Kiemelve a sok közül: az év minden szakában gondoskodni kell a vadállomány etetéséről-itatásáról, a vad által okozott mezőgazdasági és egyéb kár megtérítéséről, továbbá a ragadozó apróvadak folyamatos gyérítése is állandó feladat.

– Milyen kiadásai vannak egy vadásznak a vadászati tevékenységével kapcsolatban?

– Saját maga fedezi a vadászterületre kijutás és a terepi közlekedés költségeit. Saját maga vásárolja meg a szükséges vadászfelszerelést. Vadásztársasági tagdíjon felül szükség esetén akár egyéb vagyoni hozzájárulással, személyes közreműködéssel vesz részt a vadgazdálkodási cél megvalósításában. Legyünk őszinték: a vadászat nem sorolható az olcsó rekreációs tevékenységek közé.

– Akkor mégiscsak státusszimbólum.

– Igen, amennyiben – mint az élet sok területén – a pénztárca vastagsága szabja meg az ember számára a vágyai kiélésének a lehetőségeit. Persze szerényebb módon is részt lehet venni a vadászatban, életre szóló élményeket szerezni, hiszen az élménynek nincs mérőszáma. A vadászok között a társadalom minden rétegéből származó személyek megtalálhatók. Nem igaz, hogy csak a gazdagok vagy csak a befolyásos emberek vesznek részt benne.

– A kívülállókat igencsak megosztja a vadászok tevékenysége.

– A médiában megjelenő vélemények alapján a vadászok keménylelkű vadölők, feleslegesen, kéjjel ölnek, hogy gyilkos vágyaikat kielégíthessék. Így aztán nem csoda, ha a vadászok tevékenysége iránt sokan ellenszenvvel viseltetnek, persze a terített asztalnál felszolgált vadételeket már kevésbé kifogásolják.

Azért keménylelkű vadölők, mert a szabadon élő vad elejtésével emberi fogyasztásra alkalmas táplálékot állítanak elő? Azért, mert a tervszerű vadgazdálkodás követelményeként kötelesek az éves szaporulattal arányos vadmennyiséget elejteni a túlszaporodás meggátolása céljából? Azért, mert igyekeznek mindent megtenni, hogy lehetőleg az emberi fogyasztásra alkalmas vad egyetlen egyede se múljon ki természetes körülmények között, mert az jelentős mennyiségű, fogyasztásra alkalmas vadhús elvesztését is jelentené?

S most akkor a „gyilkos” ösztönről. Először is: a vadászok nem gyilkolnak, hanem engedélyezett eszközökkel elejtik a vadat. Hadd idézzem a jogszabály szövegét: „A vadat – kímélete érdekében – gyors és azonnali halált okozó lövéssel kell elejteni.” A gazdák, akik az egész évben gondozott háziállatot leölik a húsáért, nem keménylelkűek? A házi disznó hajnali vágásakor a disznót sajnáló, sírva összebújó gyerekek pár óra múlva már mosolyognak az asztalnál a sült hússal megrakott tányér mellett. Akkor a gazda is feleslegesen öl-pusztít? Vagy a gazdaasszony, aki elvágja a baromfi nyakát, feleslegesen pusztít? A megítélés megváltoztatásához talán több nyílt nap kellene a vadászok részéről, hogy a kívülállók valós tények ismeretében alkothassanak véleményt a vadászat mibenlétéről.

– Végezetül: hogyan látja a jövőt? Tudunk még vigyázni a Földre?

– Azt hiszem, a Föld fog vigyázni ránk. Jelzi, ha az ember túl sok „lábnyomot” hagy. Tudósok serege dolgozik azon, hogy észrevegyék a Föld intő jeleit, azokat a folyamatokat, amelyek a Föld ember általi kiélését jelzik. Földünk csodálatos önregulációs rendszer: ha az összefüggően működő komponensek harmóniája, arányossága megbomlik, igyekszik helyreállítani. Ha a természeti törvények hatása érvényesülhet, akkor reménykedjünk. Reménykedjünk az emberi szertelenség megtorpanásában, higgyünk a gondviselésben, mert nem azért teremtette Isten a Földet, hogy az ember játékszerként elpusztítsa.

Forrás: Evangélikus.hu