Hogy miképpen alakul majd egy lesvadászat úgy, hogy négyen ülünk a leskosárban? Erre a kérdésre szinte már kislányaim megszületése óta kerestem a választ.


Tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor a kisgyermekkort lassan elhagyó, és a világra, azon túl a vadászok világára is élénk érdeklődést mutató lányokat egyszer vadászni kell vinni magammal.

Hármasikrek lévén, ez nem mutatkozott egyszerű feladatnak, ugyanis az elképzelhetetlen volt az elején, hogy külön-külön jöjjenek velem. Fel kellett készülnöm arra az esetre, amikor majd egyszerre négyen leszünk ott.

Április volt, a lányok pedig nyolcévesek. Állandóan fecsegő, mindent megkérdező drága kis teremtések. Mivel a kora tavaszi esték még hűvösek, ruhával jól felpakolva indultunk ki Hidegérbe. Már a kocsiból jó néhány őzet láttunk, mintha azok tudták volna, hogy érdeklődő kisgyerekek bámulnak rájuk a kocsi ablakán át. A kezükben a távcsöveimmel nézelődtek a határban, de a hozzájuk képest túlméretes eszközök olyan nehezek voltak a kis kezeknek, hogy nem is igen találták meg a vadat a lencséjükben.

A kocsit elhagyva gyalog folytattuk az utat az Északi-szóró felé. Az ott álló les látszott a legalkalmasabbnak arra, hogy elférjünk benne. Az erdő zöldjében, az aljnövényzet között virító sárga virágok között járva őket is elkapta az áhítat, boldogan mosolyogva mutogattak mindenre, ami új volt, ami szép, és közben suttogva beszélgettek, vagy kérdezgettek. Zorka szeretett volna virágot szedni, de én lebeszéltem róla. Abban maradtunk, hogy vadászat után minden ilyen irányú kívánságukat teljesítem.

A leshez érve felmásztunk a létrán, és megpróbáltunk kényelmesen elhelyezkedni. Valakinek hátra kellett ülni, mert az ülődeszkán nem fértünk el mindannyian. Ebből egy kis vita kerekedett, és emiatt le kellett fektetni a szabályokat. Ezek arról szóltak, hogy ki, mikor, hol ül, és mennyi időt tölt el az adott helyen.

Miután ezzel megvoltunk, halkan elmutogattam nekik a látnivalókat. A szórót, a sózót, a kis tisztás szegletein futó vadváltókat, és észak felé a tölgyes alatti félhomályt.

Már eközben jelezték, hogy éhesek. Kicsomagoltuk a szendvicseket, teát töltöttem, almát szeleteltem. Jóízűen, kipirulva ettek, és csendesen ugyan, de folyamatosan kérdéseket tettek fel az erdőről, a vadászatról.

Megpróbáltam megértetni velük, hogy ha beszélünk, állandóan helyezkedünk, mozgolódunk, és ezt valami közelben lévő vad megneszeli, akkor hamar véget érhet a vadászat. Ezután egy kicsit csendesebbre fogták a mondanivalójukat, és inkább a távcsövet emelgették.

Napnyugta elött néhány perccel egy vemhes őzsutát vettünk észre közeledni felénk. A tölgyesből lépett ki, és lassan ballagott a kis égeresen át a tisztásra. Látszott, hogy a vemhessége már a végéhez közeleg, a léptei lassúak voltak és megfontoltak, mozgása pedig nehézkes.

A lányok nagyra nyitott szemekkel figyelték. Amikor megállt a tisztás szélén, alig húsz méternyire volt tőlünk, és a látványa mindenkit lenyűgözött. Lassan lehajolt, csipegetett a fűből, majd megindult a sózó felé.

Ekkor valami nem várt esemény következett be, amelynek a következményeivel előre nem lehettem tisztában. Hatalmasat kordult a gyomrom… Abban az erdei némaságban ez úgy hangzott, mint valami égzengés. A lányok a szájuk elé kapták a kezüket, és fojtottan felnevettek úgy, hogy kicsordult a könnyük.

A suta felkapta a fejét, és eliramodott. Futtában hangosan riasztott, hogy csak úgy zengett az erdő. Megállt a Fenyvesi-úton, és panaszosan folytatta.

Lányaim az őz látványának elvesztésétől hamar visszanyerték a lélekjelenlétüket. Elmondtam nekik, hogy valószínűleg mára eddig volt érdemes maradnunk, mert a suta végig lármázta a környéket.

Könyörgőre fogták, hogy még ne induljunk haza, és én engedtem a kérésüknek.

Hamarosan sötétedni kezdett. Távcsővel még jól láttunk, de elfogytak a színek, és a fák törzsei belevesztek a homályba. Rozi, Zorka és Lilla egy kicsit szorosabban bújtak hozzám és egymáshoz, és csak néhány suttogó szót váltottunk.

A szórót figyeltem éppen, amikor hangos roppanás hallatszott nyugat felől. Biztos voltam benne, hogy vaddisznó közeleg, de szarvasok voltak. Nyílegyenesen a tört kukorica felé tartottak, amelyet két nappal azelőtt terítettem ki a tisztásra. A lányok visszafojtott lélegzettel bámulták, hogy a tehenek és a borjak szétszóródnak, és eszegetni kezdenek.

A késői lővilág miatt nagyon néznem kellett, hogy melyik lehet borjú, de végül az egyik oldalra állt, és a lábait, alkatát nézve el tudtam bírálni a sárgálló kukorica felett.

A gyerekeknek intettem, hogy fogják be a fülüket. Lövés előtt még odapillantottam, hogy ez megtörtént-e, majd célba vettem a vadat, és lőttem.

Amikor néhány pillanat múltán a látásom visszatért, láttam. hogy tűzben esett ott, ahol állt.

- Apa, ez nagyon nagyon hangos volt - szólt suttogva Rozi. – Mi lett a szarvassal? – kérdezte rögtön utána.

- Lőttünk egy borjút – szóltam meghatott hangon, kissé még rekedten az izgalomtól.

Aggódva fürkésztem az arcukat. Féltem, hogy elrontottam valamit, amivel egyébként teljesen más szándékom volt. Láttam, hogy mosolyognak, hogy az élményektől kipirult az arcuk, és hogy már ilyen fiatalon is megérintették őket a természet csodái.

Kértem, hogy várjanak, és egyedül mentem oda. Majd, miután meggyőződtem arról, hogy a borjú már kiszenvedett, őket is odavezettem. Láttam, hogy semmiféle rossz érzés nincs bennük, talán csak az a fajta szánalom, amit a vadász is érez elejtett vadja felett.

Terítéket készítettünk, de eddigre már besötétedett, és hűvös lett. Takaróval a vállukon térdeltek a szarvas mellé, miközben mosolyogtak, és halkan mesélték a puskadörejjel kapcsolatos élményeiket.

Amikor megkértem őket, hogy üljenek be az kocsiba, míg én a vadat ellátom, az ablaknál térdelve kíváncsiskodtak. Végignézték a zsigerelést, és azt, ahogy a borjút a platóba emelem.

Amikor beültem az autóba, és indulni készültem, Zorka megszólalt:

- Apa, és mi lesz a virágokkal?

Kiszálltunk, lámpát kattintottam, és életem egyik legszebb napjaként emlékszem arra, amikor este tíz órakor sárga virágokat szedtünk a hidegéri akácos fái alatt.

Forrás: Nimród