Manapság a tarvadvadászat méltatlan megítélés alá került, a feladat döntő hányada a hivatásos vadászokra hárul, akik kénytelenek iparszerűen teljesíteni az éves tervet. Pedig lehetne olyan is, mint Varga Csaba az alábbi története, amely sokunk vadászszívét megdobogtatja.


Hegynyi felhők borítják be a nyugati égboltot, amikor a magas parttal szegélyezett úton felhajtok a Pamuki-szőlőhegyre. A legtöbbször gazos, gondozatlan területre érve – amelynek gazdái már évekkel ezelőtt felhagytak a művelésével - meglepődve nézek el észak felé: a hegytető lekaszálva, és még valami kis fű is sarjad a szárzúzó nyomában. Ahogy elhajtok a két, düledező kis présház mellett, látom, hogy az idő nem kegyelmez nekik, a viharok megtépik a kikezdett tetőt, omlasztják a régi vakolatot, a nap kifakítja a rég kitört ablakkereteket. Amúgy minden csendes és elhagyatott, a vadjárás is ehhez mérhető a faluhatárban. A háborítatlan szőlőhegyet szereti az apróvad is, de a nagyvad talán még jobban érzi magát itt, magasan a falu felett.

Megállok a Körtefás-les mellett, és a szórónak való helyet kiválasztom. Közben csepegni kezd az eső, sietnem kell! A sötét felhők úgy száguldanak a novemberi délelőttön, mint zivataros nyár idején.

A mellig érő szolidágóban egy alapos kis tisztást vágok ki a gazból, a lestől talán hatvanméternyire. Erre kiborítom a hordónyi tört kukoricaszemet, és gondosan szétteregetem. A hordó tetejét már nincs is időm lezárni, leszakad az ég, így kapkodva a kocsiba menekülök.

Négy nap telik el, mire ismét arra járok, a terménynek addigra majdnem nyoma veszett. Kint a mezőben vaddisznótúrás mindenütt, a szórón számtalan nyom, és jól kitaposott szarvascsapák vezetnek oda minden irányból.

Naplemente előtt fél órával már újra megállok a falu szélső utcájának utolsó háza mellett. A meredek cserkelőúton felkapaszkodom a szőlőhegyre, és az öreg körtefa alatti les felé veszem az irányt.

Nyugati szél fúj napnyugta előtt, de akkora a mező körülöttem, hogy a széliránnyal nem is nagyon törődőm - jöhet vad bármelyik égtáj felől.

A kis hegy teteje – a nemrégiben lekaszált rész – minden irányban belátható, sőt, lőhető is, ha szükséges. Domborzata nem egyenletes, a szélein magasabb, biztonságos, jól megfogja a golyót. A déli oldalán kis kaszáló vadföld, melyen az őszi csapadék nyomán szépen sarjad a lucerna.

Ide ballag ki három szarvas, a hátam mögül. A tehén vezeti őket, de a szelem rossz, a vad orrát feltartva kiballag ugyan középre, de a les irányába figyel. Oda kell forduljak, hogy célba vegyem a borjút, de látom, hogy rögtön elugranak. Nagyot csattan a fegyver, a három tarvad elfut visszafelé, és eltűnnek a hegytetőt szegélyező fák között.

Kis várakozás után leszállok. A rálövés helyét nem találom meg a nyílt mezőben, így érzésre elindulok az egyik váltón lefelé. Amikor visszaérek a tetőre, és újból keresni kezdem, a pirosló vérnyom a dermedt borjúhoz vezet. Egy percre némán megállok felette, majd elindulok a les felé – az égalja még világos, s a nap is éppen, hogy eltűnt a nyugati dombok mögött.

Alig, hogy visszaülök, két szarvas ballag ki a keleti erdőből, a szakadék felől. Az ünő áll közelebb, lövésem után lép néhányat, majd összeomlik. A tehén ott marad a helyén, hangos becsapódás hallok, miután rásütöm a puskát. Az erdőbe ront, töri-zúzza a bokrokat a fák alatt.

Türelmetlenül iszom meg egy pohár teát, majd átsietek a túloldalra, az erdő mellé. Hitetlenkedve látom, hogy az ünő sincs ott, üres a mező. Keresni kezdem őket az erdő szélén, a szakadék pereméig azonban egyiket sem találom.

Bent a szakadék oldalában azonban meglátom a tehenet, vagy tizenöt métert csúszott lefelé. Többször visszamegyek a rálövés helyére, hogy az ünő csapáját felfedezzem, de néhány csepp véren túl semmi sincs a kifakult fű között. Már vagy másfél órája keresem, és éppen feladni készülök, amikor a vastag őszi avarban tenyérnyi vérfolt világít a lámpám fényében. Később cseppekké változik, de vagy százötven méteren keresztül jól követhető. Húsvérnek gondolom, megjelölöm, és visszamegyek a szarvastehenet kihúzni a szakadékból. Öreg esti csillagok kelnek fel az égbolton, mire a két vadat ellátom, és rövid éjszakai nyugovóra térek.

Reggel még alig világosodik az égalja, amikor kiszállunk a kocsiból a szőlőhegy tetején. Dolly, a fiatal bajor hegyi véreb izgatottan veszi fel a csapát, vezetőjével pedig a nyomába eredünk. Az általam megtalált utolsó vérnyom után nem sokkal azonban bizonytalanná válik, és nagy kört ír le. Visszamegyünk a kiindulási helyre, másodjára is ugyanez történik. Dolly lelkes, energiája viszi újból és újból előre, jó szarvascsapákat követ, de vért már nem látunk rajtuk. Végül átviszi vezetőjét a patakon, át az úton két-három szarvas csapáján, de a sebzett vadat végül nem leljük meg sehol.

Másfél hét múlva terelővadászatot tartunk a Pamuki-hegyen, és környékén. Amikor vége az első hajtásnak, a gyülekezőhelyen hallom, hogy a hajtók valami szarvastetemről beszélnek. Odalépek hozzájuk, és bekapcsolódom a beszélgetésbe, kérdéseket teszek fel annak, aki elment a ragadozók által már jócskán kikezdett, de még viszonylag frissnek tűnő gímszarvasünő mellett.

- Egy-két hetes talán – mondja, majd egy fotót is mutat róla - és ott fekszik a szőlőhegytől délre, lent az oldalban jó 3-400 méternyire… azt már nem lehet megállapítani, hogy milyen lövése, sebesülése lehet.

Forrás: Nimród