A Vajdaság Autonóm Tartomány Szerbia északi részén terül el, a magyar határ közvetlen szomszédságában. Etnikai összetétele rendkívül sokszínű: több mint 25 különböző etnikai csoport teszi ki a régió lakosságának egyharmadát. A Vajdaság Autonóm Tartománynak hat hivatalos nyelve van, amely tükrözi az itt élő népek kultúráját, nyelvét és sokszínűségét.
2024. február 28-án Bognár Rudolf a Budapest-Belgrád vasútvonal és a Szabadkai út mellett társas vadászaton vett részt a Horgosi Graničar-Határőr vadásztársaság területén, ami megközelítőleg 4500 hektár nagyságú. A terület nagyban hasonlít az ásotthalmi, mórahalmi erdős-homokos vidékre. Szinte minden földet, ami növénytermesztésre alkalmas, késő ősszel felszántottak a helyi gazdák. Magyarországon a táj természetközelibb, jóval több azon területek aránya, ahol szinte alig látható az emberi aktivitás. Ezt jól tudják Szerbiában élő vadászok, mivel sűrűn kapnak meghívást a magyar oldalról. A vadászati turizmus mellett a magyar gyógy-, és termálfürdők is kedveltek. Szerbiában a vadászati idények eltérnek a valamelyest a magyartól. A társasapróvad-vadászatok október elsejével kezdődnek és január 31-ig tartanak. Kivétel a mezei nyúl, amelynek a vadászati idénye december 15-el befejeződik.
A vasárnap megrendezett hajtáson több száz hektárt mozgattak meg a helyi vadászatra jogosultak és a vendégek. A reggeli eligazítást Horváth Ferenc elnök tartotta, akit a helyiek csak Komicá-nak ismernek. Mivel az aranysakálhajtás nagy szervezést igényel, jött egy helyi kutyáscsapat is. A 18 főből álló hajtók a brak jazavičar-nevű kutyafajtával vettek részt a vadászaton. A “braki tacskó” Szerbiában, illetve a Balkánon, elterjedt kutyafajtának számít. Kedvelt fajta a vaddisznóvadászatokon is, valamint a szőrmés kártevők vadászata során is előszerettel alkalmazzák, ezt az alacsony, rövidlábú tacskófajtát. A vadászaton résztvevőktől fokozott odafigyelést kértek, mivel a sakál sokszor lapul az aljnövényzetben. Kivár. A 25 vendég és helyi vadász, akik végig leállók voltak, egy kalapból sorsolták ki a helyeiket. Ezeket a helyeket napokkal korábban a helyi vadászok előre kijelölték. Azért, hogy következetes legyen a vadászatszervezés, mind a három hajtásban a leállók helyei nem változtak. A horgosi Graničar-Határőr vadásztársaság költségeinek csökkentése érdekében, minden vendég megközelítőleg 8 ezer forinttal járult hozzá a költségvetéshez, ami magában foglalta a tartalmas reggelit és a nap végén, a késő délutáni ebédet is.
Horváth Ferenc, a társaság elnöke minden vendéget megkért, hogy kövessék a helyi vadászok utasításait, tanácsait. A vendégjog Szerbiában és Magyarországon is “szent”, de ehhez úgy is kell viselkedni a vendégnek. A leállók nem beszélhettek, nem cigizhettek közben. A balesetek elkerülése érdekében, a vadászkutyákon és vadászokon egyaránt egyedi, jól látható, megkülönböztethető jelzést kellett viselni. Ha sebzés történt, mindenkit megkértek arra, hogy az utánkeresést a tacskókra és hajtóikra bízzák.
Mivel több száz hektárt hajtottak meg a Horgoshoz közeli területen, amit a helyiek csak Kűlaposként ismernek, gyorsan telt is az idő. A hajtók sokszor három méteres nádason, rekettyés, mocsaras részeken is átverekedték magukat. A hajtásban sokszor elhagyatott gyümölcsösökön vezetett az út, olykor szélviharban összetört erdőkön kellett áthatolni a hajtóknak és a tacskóiknak. Míg a nádban kifejezetten nehéz menni, addig a homokbányák veszélyesek is lehetnek, amit már a természet sok esetben vissza is foglalt. Könnyen belecsúszhat ember és állat, amiből kifejezetten nehéz kijönni, ha messze a segítség. A mostani vadászat alkalmával viszonylag szerencsés volt mindenki, mert nem volt sár. Sajnos az idei télen kevés csapadék esett a Vajdaságban, ami itt is “vendégmarasztaló”-nak ismernek a helyiek. 1 mm csapadék sokszor bőven elég ahhoz, hogy autók egymás után elakadjanak a mezőgazdasági földutakon. Ahogy közeledett a hajtás, érezni lehetett, hogy mozdul a vad. A sakálok sokszor csak a legvégén ugrottak meg a tacskók miatt. Az egyik vadász előtt az egyik sakál 10 méterre ugrott – vesztére. Az első hajtásban két sakál esett, majd egy-egy az elkövetkezőkben. Vörös rókát egyszer sem láttak se a hajtók se a leállók, amit vélhetően kiszorított az aranysakál a területről. A hibázások, és az óvatosság megtartása miatt megközelítőleg ugyanennyi aranysakál tört ki a hajtásból, aminek az állománya az elmúlt 10 évben robbanászerűen ugrott meg.
Sajnos a változás szemmel látható. Az őz állományai drasztikusan lecsökkentek. Ritkaságszámba megy, ha látnak májusban gidát vezető sutát. A változás egyértelmű, amit a sakál okozott a Vajdaságban. Pontosan senki nem tudja megmondani, miért döntött úgy ez a faj, hogy meghódítja Szerbia egész területét. A Balkánon dúló háborús években gyakorlatilag összeomlott a vadgazdálkodás, amit kihasznált a toportyán.
Az utóbbi években megindult a változás itt Szerbiában is. Egyelőre még kevesen vadásszák ezt a fajt. Azonban sokan felismerték, hogy gyérítésükre egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni és integráltan kell kezelni a faj terjeszkedését. A sakált csak kordában lehet tartani, megállítani már nem lehet. A gyérítésének fokozása érdekében megközelítőleg 16 euró/ egyed összeggel ösztönzik a vadászatukat. Hivatásos vadász státusz nincs Szerbiában, ezért a helyi tagoknak kell jóval több időt fordítaniuk a dúvadgyérítésre.
A magyar műszaki határzár, amit sokan csak déli határzárnak hívnak a magyar – horvát – szerb- román határon sem okoz problémát a fajnak. Közel a hármashatárhoz, ahol Románia, Szerbia és Magyarország találkozik, azt figyelték meg, hogy a sakálok a határ mindkét oldalán zsákmányt kerestek. A kerítés fizikailag zárja le a zöldhatárt, aminek a kiskapuit vélhetően ismerik a helyi állományok.
Kanizsa község minden évben megközelítőleg négy ezer eurót áldoz az aranysakál gyérítésének ösztönzésére – zárta beszámolóját Bognár Rudolf.
További képek itt!
Írta: Dr. Szilágyi Gergely
Forrás: Agrojager
