Nem a harmadik szomszéd Kovácsék Attila nevű fiára gondolunk és nem is a vadásztársaság elnökének unokaöcsére, hanem a hun királyra, a földkerekség ijedelmére, Isten ostorára. Úgy tessenek ezután vadkárban vagy hajtásban rá lövést leadni, hogy a hazánkban élő vaddisznó a Sus scrofa attila alfajnak nevezendő.


A 19. és 20. század zoológus kutatói jobbára a külső megjelenés; a csontváz, a koponya mérete és formája, valamint olykor az elterjedési terület alapján rendszerezték az állatokat. Megfigyeléseiket, kutatásaikat publikálták, s ezt később vagy elfogadták, vagy nem. Netán előbb elfogadták, aztán kigyomlálták. A következőkben a hazai vaddisznók rendszertani hovatartozása körüli vita egy kis szeletkéjét mesélem el.

„1912-ben Oldfield Thomas leírt egy Kolozsvárról származó vadkankoponyát, melynek az általa ismert vadkankoponyáktól való nagyságbeli eltérése alapján a Sus attila fajnevet adta. Eltekintve attól, hogy Attila személy volt és személynévről állatfajt nem szokás elnevezni, hogy a név birtokosragot kap – tehát nem Sus attila, hanem Sus Attilae lett volna a helyes neve –, ennek az új fajnak a leírása olyan hiányos, hogy érdemes vele kissé foglalkozni.” – írta dr. Hankó Béla 1948-ban, Attila disznaja és a magyar vaddisznók című írásában. A közel húsz oldalas tanulmányban a szerző összehasonlítja az akkor elkülönített európai vaddisznó alfajokat, persze csak morfológiai jegyek alapján. A Kárpátokban és attól keletre élő Sus attilával kapcsolatban azért megjegyzi, hogy „Thomas tehát a Kolozsvárról kapott vadkan koponyát és bőrt azzal tisztelte meg, hogy külön fajt csinált belőle, nem is alfajt.” Ezt követően Hankó – mint utóbb kiderült, nagyon helyesen – „alfajjá nyilvánította” Attila vadsertését, amelynek itthoni (mármint a történelmi Magyarország keleti felén élő) állományát kárpáti magyar vadkannak nevezte el, de rögvest leírt egy, a középhegységeinkben élő másik alfajt is, a S. s. hungaricust, amellyel még zavarosabbá tette az amúgy is elég kusza vaddisznó rendszertant.

Ezt követően sokáig Attila vadsertéséről szó sem esett, mindenkinek elég volt annyi, hogy „vaddisznó”, nem érdemes elveszni a részletekben.

Így volt ez egészen 1968-ig, amikor is a Búvár című népszerű természettudományos folyóiratban a neves zoológus, dr. Anghi Csaba ismét terjedelmes cikket közölt Attila sertéséről. Itt már szó sincs a Hankó által leírt hungaricus alfajról (kigyomlálták).

Anghi elidőzik annál a gondolatnál is, hogy a Hankó tanulmányában is említett Thomas miért éppen Attiláról nevezte el ezt a vaddisznót. Így ír erről: „Rendkívül érdekes az a körülmény is, hogy Kelm (1938) szerint azon a vidéken honos, amely területen a magyarság belső-ázsiai, észak-urálmenti és kaukázusi népelemei szerveződtek egységbe, és a jelenlegi hazába érkezés utolsó szálláshelyeik voltak. E területtől nyugatra és délre, valamint északra és keletre már csak szórványosan fordul elő. Természetesen e területi egyezés lehet tisztán véletlen. De az már talán nem, hogy Thomas – történelmi alapon – a székelyek népét Attila népének tartotta, s minthogy e típusos koponya e nép fővárosából jutott hozzá, illőnek találta az Attila elnevezést.” Anghi cikke óta némiképp árnyaltabbá vált a magyar történelem, ám tudománytörténeti szempontból kétségkívül érdekes, amit leír.

Nos, az ma már biztos, hogy Thomas és Hankó csak abban tévedett, hogy a Sus scrofa attila alfaj elterjedési területét némiképp keletebbre határozta meg: ugyanis ez az alfaj él hazánk jelenlegi területén is.

Tőlünk nyugatabbra és északabbra pedig a törzsalak honos. Ám még mindig nem tudni, hogy melyik alfajhoz tartozó vaddisznók élnek Ausztriában, Szlovéniában, Svájcban és Szlovákiában. Szerencsére ez a nyitott kérdés nem zavarja sem az ott élő vaddisznókat, sem azokat, akik rájuk vadásznak...

Forrás: Nimród