Tudom, ellentmondásos lehet a cím, de aki már próbálkozott vadfácánra cserkelni, az tudja miről beszélek. Száz méterről kiszúrja a legkisebb emberi mozdulatot is és gyalogkakukk tempóban eliramlik a sűrűbe.

Hangsúlyozom, hogy vad fácánról beszélek, nem a nevelt fácánokról, mert ez utóbbi sokkal megengedőbb az emberrel szemben.

Egy nagyvadas területen, erdei környezetben cserkeltem a kora tavaszias időben egy gímszarvasbika csapatra, melynek egyedei egy erdőszéli tisztás szélén feküdtek. A tisztás egy dimbes-dombos helyen fekszik. A terület érdekessége, hogy ha az erdő aljából nézzünk rá, akkor teljesen síknak látszik, viszont alkalmas arra, hogy akár egy nagyobb csapat gímszarvast is elrejtsen egy-egy mélyedés a szemünk elől. Az egyik ilyen rejtekadó domb oldalában hasaltam és csigalassúsággal kúsztam a szarvasokra megfelelő rálátást biztosító pont felé, mikor a domb takarásából, de nagyon közelről felharsant egy fácánkakas dürgése. Váratlanul ért, főleg a közelsége. A fényképezőgépet a szemem elé helyeztem és tulajdonképpen a talajra fektettem. Igyekeztem minél jobban belesimulni az alacsony növényzetbe, mely éppen csak kezdett zölden kihajtani. Attól tartottam, hogy a kakas észrevesz és hangosan zakatoló riasztásával elzavarja a szarvasokat. Vártam mozdulatlanul. Aztán újra felhangzott a dürgés és méterekről hallottam a szárnyak csapkodását. Lassan kezdett kellemetlenné válni a mozdulatlanság, kezdtek szúrni az előző évről maradt kiszáradt növényszárak és éreztem, hogy a nadrágszáramba betévedt néhány fenemód csiklandozó kedvű hangya is. Ekkor szerencsére előbukkant a kakas feje a dombélen. Öt méterre lehetett tőlem. Komótosan lépkedett felfelé a dombon, így már egyre többet láttam belőle. A dombtetőn pedig előadta a dürgést, de ekkor már nyomtam folyamatosan az exponálógombot. Tudtam, hogy ennél több lehetőségem nem is lesz. A kakas, mint a villám, cikázva rohant az erdőbe. Szerencsére nem reppent fel és a szarvasaimat sem riasztotta meg.

Forrás: Nimród