Igazi áprilisi időjárás volt. Hol az eső esett, hol a szél fújt, hol kibukkant a nap a felhők mögül, hol pedig ezek egyszerre mutatkoztak, költőien szeszélyes arcát mutatva a tavasznak.


Egy kedvenc helyszínemen cserkeltem, ahol kisebb nyiladékok sokszor tartogattak már érdekességeket a vad látványára éhes szememnek. A friss zöld leveleken tompán kopogott az éppen gyengén szemerkélő eső és végre megint éreztem az erdő idilli illatát. A nedves avaron halkan lehetett lépkedni, élveztem, hogy csendben tudok osonni nyiladékról nyiladékra. Az egyik nyiladék előtt egy réges-régi palánk állt, melynek szétkorhadt deszkái mögé óvakodtam. Jól tettem, hogy elővigyázatos voltam, mert ahogy kinéztem két deszka közötti résen, vaddisznókat láttam a lanka alján turkálni. Úgy ítéltem meg, hogy lassan, de jöttek felfelé az irányomba, ezért vártam. A szelem is jó volt. Időközben őzek is kiváltottak elém, de a disznókat meglátva azonnal tovább is álltak, átfutva a nyiladékon.

A disznók már kezdtek olyan közel érni, hogy érdemes volt a gépet a szemem elé emelni és komponálni a képeket, mikor egy fiatal gímszarvasbika lépett ki hangtalanul a porondra. Ő is szemügyre vette a disznókat, de nem tulajdonított nekik nagy érdeklődést. Nekem viszont megtetszett, hogy már csak az egyik agancsszárát viselte. Fotózni kezdtem. 15 méterre volt tőlem és felfigyelt rám. Mozdulatlanul néztük egymást egy darabig, aztán komótosan átsétált előttem és az erdőben, a friss hajtásokat kezdte csipegetni.

Forrás: Nimród