Hajnalban már a májusi erdőt jártam. Biztosan másnak is feltűnt már, hogy a május sokkal pezsgőbb, mozgalmasabb, mint bármely más hónap az erdőn.

A vad nappal is mutatkozik, a koca a malacaival túrja az erdő alját, a szarvasok még a reggeli napsütésben is kint vannak a nyiladékokon, miközben ezer hangján zeng a madárkórus. A madárkórusról jut eszembe, hogy ezen a reggelen az egyik csapán szembe jött velem egy szuka róka, aminek szájából egy fekete rigó maradványai lógtak ki. Vitte a kölykeinek. Alig akart kitérni előlem, bár én is későn vettem őt észre. Két másodpercig rókaszemet néztünk egymással, aztán kis kitérővel elbaktatott mellettem. Május van – mondtam ki félhangosan, aztán én is tovább baktattam. Az erdőben ismerek egy kis tisztást, ami afféle játszótere a szarvasoknak. Mindig ki van koptatva, tele van kisebb-nagyobb patanyomokkal, alig marad meg valami növényzet rajta. Ennek a közelében egy kidőlt fára ültem le a reggelimet elfogyasztani. Nem ültem ott öt percet, amikor egy fiatal dámbika sétált be a területre.

Álldogált egy kis ideig, maga elé meredve, mint aki elaludt, aztán lefeküdt, végül még a fejét is lerakta a földre. Én addigra már a fatönk mögé rejtőztem és onnan készítettem a fotóimat. Félóra telhetett el, mikor még két fiatal bika érkezett. Ők is álldogáltak egy kicsit, aztán szó szerint elkezdték noszogatni a fekvőt, hogy álljon fel és menjen velük tovább. Az orrukkal bökdösték, a lábukkal lökdösték, míg végül kényszeredetten, de felállt a fekvő bika és mindhárman elballagtak.

Forrás: Nimród