30 évvel ezelőtt hunyt el Nagy Endre. Az 1970-es években egy szólásmondás szerint a magyar vadászoknak két nagy csoportja volt. Akik már jártak Tanzániában Nagy Endrénél, és akik csak álmodnak erről. Kezdő, „névtelen” vadászként én természetesen az utóbbiak közé tartoztam.

Nagy Endre nevét az 1971. évi Budapesti Vadászati Világkiállítással összefüggésben ismertük meg, és ez a név akkor egyet jelentett vágyaink földrészével, a csodás Afrikával. A világkiállítás tervezésének, szervezésének időszakában az akkori állami felső vezetés képviselői mellett a vadászat és vadgazdálkodás számos rangos képviselője is járt és vadászott nála Tanzániában.

Nagy Endre mindazok előtt szélesre tárta Arusha közelében fekvő birtoka és az általa kezelt, a Meru hegységben elterülő vadászterület kapuit, akiket erre méltónak tartott. Itt és most csak a vadőr Fuchs Antal nevét említem, aki 1970 januárjában elsőként érkezett a „Szakállas Nagyúr” birtokára, hogy magyar tapasztalatok alapján, szaktanácsadóként közreműködjön a vadászterület vadászati létesítményekkel történő berendezésében.

Nagy Endre életútja a történelem által meghatározott, kalandos életút. A Duna-menti Ószőnyben született 1913-ban, német származású apa és hétszilvafás kisnemesi származású magyar anya gyermekeként. A keresztségben a Schwend Antal Endre nevet kapta. Szülei elváltak, anyai nagyapja, Nagy János nevelte, innen a Nagy családi név. Keszthelyen érettségizett, a Pécsi Erzsébet Tudományegyetemen szerzett jogi doktori címet. Katona-, majd csendőrtiszt lett, mindennek ellenére zsidó hölgyet vett feleségül – egy olyan korban, amikor ez hazaárulásnak számított. A nyilasok bebörtönözték, a börtönben Rajk Lászlóval együtt volt fogoly. A háború után ez szerencsésnek mondható találkozás volt: vadászati felügyelővé lett, – állítólag – Rákosit is vadásztatta. De csendőr múltja árnyékot vetett rá. Az ÁVH elől menekülve 1952-ben disszidált. Németországban állatkert igazgató volt, vadászati kiállítást rendezett, afrikai gyűjtő utakat szervezett. 1958-ban Tanganyikába, a mai Tanzániába költözött. Kis birtokot vett, egy nagy vadászterület kezelésére vállalkozott, minta értékű természetvédelmi és vadgazdálkodási területet hozva létre.

Innentől kezdve már minden „jól tájékozott” magyar vadász némi irigységgel és vágyakozva gondolt rá…

Személyesen ismertem, több találkozásunk is volt. A legemlékezetesebbre 1993 januárjában került sor, amikor is 80. születésnapja alkalmából a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem Doktori Tanácsa a mezőgazdasági tudományok díszdoktorává avatta. Erre az emelkedett hangulatú aktusra a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a MAVOSZ által szervezett, úgynevezett vadászati téli egyetem programja keretében került sor, melynek én is résztvevője voltam. A résztvevők egy csoportjával látogatást is tettünk nála, balatonedericsi otthonában és múzeumában. Több volt, mint élmény. Ereklyeként őrzöm az ott és akkor készült amatőr fényképet. Dr. Sáry Gyula tapolcai belgyógyász főorvos, aki Nagy Endre barátja és „egészségügyi tanácsadója” is volt „angyallelkű” embernek nevezte. Most, amikor ezeket az emlékező sorokat írom, visszatérően én is így gondolok rá.

Közvetlen ember, jó elbeszélő volt. Komoly, tragikus témákról is nyugodtan, már-már derűsen beszélt. Földes László miniszterhelyettes, a világkiállítás kormánybiztosa 1970-ben afrikai tájékoztató és szervező körútja során Nagy Endrét is felkereste. Vadászkalandok vad tájakon című könyvében írja, hogy vendéglátója az egyik életveszélyes kalandját is meglepő kedélyességgel adta elő, miközben egy nagy sűrű lombú fa árnyékában „ejtőztek,”. Az történt ugyanis, hogy egy kafferbivaly rátámadt. „A bivaly előbb a szarvára kapta és a levegőbe dobta, majd amikor megint elterült a földön, döfködni és tiporni kezdte, törte-zúzta.”

Nagy Endre életfilozófiáját második felesége, Beretz Katalin Puskák, pajzsok, fohászok című könyvében – mintegy férjét megszemélyesítve – fogalmazta meg. „Valahogy minden mindig helyrerázódik ebben az életben. Éppen ezért élni és élvezni kell az életet, szeretni barátainkat és nem folyton észrevenni ellenségeinket…”

Ha a Balaton környékén járok, soha se mulasztom el a Balatonedericsi Afrika Múzeum megtekintését, amely 1988-ban tárta szélesre kapuját a természetbarátok, vadászok és a nagy utazásokról, kalandokról álmodozó sokaság előtt. Ez az állatkerttel is kiegészített egzotikus gyűjtemény Nagy Endre életművének betetőzése. Egy kis Afrika a Dunántúl közepén. Ahogy múltak az évek és fogyott az erő, Nagy Endre egyre többet foglalkozott az általa Csalitnak nevezett komplexum jövőjével. Beretz Katalin így emlékezett férje reá bízott végakaratára: „…amennyiben házak épülnek múzeumom mellett, felszámolja minden eddigi munkámat és megszünteti objektumom üzemeltetését, mert ilyen körülmények között nincs létjogosultsága”. Szerencsére eddig erre nem került sor.

Dr. Nagy Endre 30 évvel ezelőtt, 1994. július 12-én hunyt el. Dr. Sáry Gyula nekrológjában azt írta, hogy „Acélból volt a szervezete… Azt gondoltam, Matuzsálem kort fog megérni. De szervezetét, amelyet a sebzett kafferbika támadása se tudott tönkretenni, apróbb-nagyobb balesetek aláásták. Kutyái elrántották, medencéje eltörött. Autóval karambolozott, sokszorosan sérült…”

Hamvai egy részét Tapolcán, másik részét Tanzániában, a Kilimandzsáróval szemben helyezték örök nyugalomra. Emlékét Afrikában tó és kilátó, itthon – a népszerű és folyamatosan fejlődő múzeum mellett – kopjafa, klub és a nevét viselő iskola, vadásztársaság és kitüntető emlékérem őrzi.

Forrás: Nimród