Az Országgyűlés kedden elfogadta, hogy akár börtönnel is lehet büntetni az internetes agresszió szélsőséges megnyilvánulásait.

A kormánypárti előterjesztés kiterjed például arra is, amikor a „végtelen szeretet és humánum” jegyében bizonyos magukat állat- és természetvédőnek tartó hozzászólók az általuk éppen kipécézett vadász és családtagjai számára kínzást és halált kívánnak.

Amikor elkezdtem vadászni, az első utam a Bakonyba vezetett, mert régi vágyam volt, hogy a második otthonomnak tekintett Bakonybél környékén puskával a vállamon járjam az erdőt és mezőt. Kísérőm, Józsi közel negyven éve teljesít szolgálatot ezen a vidéken hivatásos vadászként. Az egyik vadásznapon az akkor 15 éves lányom is velünk tartott, így tanúja lehetett az első őzbakom elejtésének. Bár még nem látott ilyesmit, de a vadászatot végig nagy érdeklődéssel figyelte, ami pedig Józsiból váltott ki elégedettséget, hogy ez a városi lány milyen természetesnek veszi azt, ami valóban a világ legtermészetesebb dolga. Semmi finnyáskodás, borzongás, öklendezés és félrevonulás, hanem kíváncsian vizsgálgatta a vadászat minden részének látványát. Pont, ahogy én tettem 40-50 éve nagyapán számtalan vadászatával kapcsolatban. Józsi ugyan elégedett volt ezzel, de az első mondata mégis arról szólt, hogy megkérte Lilit, a vadászatról ne tegyen ki fotót az internetre, mert óriási balhé lehet belőle. Nos, ilyen gyermekkori emlékem nincs, és nem csak azért, mert akkor még nem volt internet, hanem ez a reflexszerű védekezés sem volt jellemző.

Tegnap beszéltem telefonon egy hivatásos vadász barátommal. Mondta, hogy ő ugyan nincs fent egyik közösségi platformon sem, de szóltak neki a Rókales Alapítványról szóló írásomról, így elolvasta. Erre elmesélt egy történetet a közelmúltból, amikor gázolt őzhöz hívták, majd, amikor a súlyos sérült, menthetetlen vadat megakarta váltani a szenvedéseitől, a gázoló üvöltve kelt ki magából, hogy mit képzel, azonnal vigye kórházba. A legszomorúbb az volt számomra a beszélgetésben, hogy végül azt mondta, ha olyan társaságba keveredik, ahol nem tudják, hogy mi a szakmája, akkor lehetőleg nem beszél róla, mert végtelenül fárasztja a sok negatív megjegyzés, amelyek mind tudatlanságból és tájékozatlanságból születnek. Mindez több száz kilométerre játszódik Budapesttől, falusi környezetben, tehát még azt sem lehet felhozni mentségül, hogy a nagyvárosi emberek hülyeségének elszenvedője a barátom. Ezekből a történetekből nekem úgy tűnik, hogy már vidéken is terjed az olcsó jóemberkedés divatja, pedig ott még néhány generációval korábban természetes volt, hogy el kell vennünk az életét annak, amit megeszünk. Ahogy az sem volt kérdés, hogy annak az elgázolt őznek, amelyiknek a gerince mellett tátongó seben keresztül látjuk a beleit, a gyors és kegyes pusztulás a sorsa, nem az állatkórház és az elnyújtott szenvedés.

A téma felé kicsit messzebbről, a szélesebb környezetet bemutatva haladunk, mert fontos, hogy a határtalan, szélsőséges internetes agressziót, amit a most megszavazott jogszabály kíván korlátozni, a jelenünk kulturális közegében értelmezzük. Ez az a közeg, amiben kiváló, több évtizeden át áldozatos szolgálatot teljesítő hivatásos vadászok ahelyett, hogy büszkén, méltósággal beszélnének a hivatásukról, inkább elhallgatják, vagy ha nem, és megkapják a ma már szokásos kioktatást egy kamu állatvédőtől, akkor inkább odébb ballagnak, mert már rég nem látják értelmét a vitának, magyarázatnak, ismeretátadásnak. Ez a kulturális közeg terjeszkedik ma Fekete István, Kittengberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Csathó Kálmán, Bertóti István, Studinka László, Party István, Berek János, Böröczky Kornél, Zilai János, Fuchs Antal, Maderspach Viktor (és sokan mások) hazájában, ott, ahol két történelmi jelentőségű nemzetközi vadászati világkiállítást rendeztek.

Ebben a részünkről fokozatosan hátráló közegben már-már természetessé vált, hogy az érzelmeit szabadon kiélő kommentelő, igyekezve rálicitálni az előtte megszólalókra, általában a vadászokra vagy egy konkrét vadászt kipécézve a gyűlölet és agresszió egészen szélsőséges formáit engedi meg magának. Tanúja voltam nem egyszer, hogy nem csak a vadászt, hanem annak gyermekeit, feleségét vagy szüleit is a virtuális lincselés célpontjai közé emelték. Persze, mindezt a szeretet és humánum nevében, annak védelmében tették, hát mi másért is legyen valaki vadállat…

A most megszavazott jogszabály a kulturális közegen nem tud változtatni, aminek az alakulása nem is feltétlenül a törvénykezésen múlik. Viszont végre kimondja, hogy van egy határ, amit még azoknak sem szabad átlépniük, akik a gyűlölködésük szabad kiéléséhez álcaként valamely látszólag nemes ügyet tartanak maguk elé. Ezt a határt alapvetően két lépéssel igyekszik a jogalkotó meghúzni:

Egyrészt kötelezi azokat az internetes sajtótermékeket, amelyek a saját szerkesztett oldalaikon vagy más platformokon lehetővé teszik az olvasói hozzászólásokat, hogy szabályzatot alkossanak és hatékony megoldást alkalmazzanak a jogellenes vagy káros – így különösen a gyűlöletkeltő, emberi méltóságot sértő – tartalmú hozzászólásokkal szemben.

Másrészt a Büntető Törvénykönyv módosításával bevezeti az „Internetes agresszió” fogalmát:

332/A. §

1

(1) Aki nagy nyilvánosság előtt elektronikus hírközlő hálózat útján olyan kifejezést, ábrázolást vagy kép- és hangfelvételt használ vagy tesz közzé, amely beazonosítható személlyel vagy személyekkel szembeni erőszakos

a) halált okozó, vagy

b) különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez ki, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Bevallom, fiatalabb koromban sokáig élt bennem a rendszerváltozás hangulatában megfogant eszme, amely szerint a szólás- és véleményszabadságot csak a legritkább esetben szabad korlátozni. Úgy gondoltam, hogy a szélsőséges, gyűlöletkeltő, megfélemlítő, az emberi méltóságot másoktól eltagadó megnyilvánulásokat nem a jog, hanem a társadalmi diskurzus eszközeivel és a közösen elfogadott értékrend erejével kell kezelni. Ma viszont azt látom, hogy az internet korában egyre távolodunk az értelmes társadalmi párbeszédtől, valamint a közös értékrendet fokozatosan felváltja a felszínes, instant jóemberkedés kultúrája. Így nem tudok mást mondani a most elfogadott jogszabályra, csak azt: végre!

https://www.parlament.hu/irom42/09996/09996.pdf

Forrás: Nimród