A trófea győzelmi jel. A szó eredete a görög trophaionból származtatható, a latinos tropheum közbejöttével. Ismereteink szerint eredetileg egy földbe ásott pózna volt, amelyikre az ellenségtől zsákmányolt fegyvereket felakasztották. Később így nevezték az olimpiai játékok érmeit is mint győzelmi jelet. A mai kor embere pedig vadásztrófeának hívja a zsákmányolt vad egyes testrészeiből konzervált becses emléktárgyait. A természeti népek kultikus céllal szintén megőriznek bizonyos - vadtól származó - talizmánokat, a szarvasfog amulett vagy az oroszlánköröm nyaklánc is ezek közé sorolható. Nincs mindenhol olyan trófeakultusz, mint a civilizáció áldásait élvező népeknél és ez is érthető, de inkább atavisztikus indítékokkal magyarázható. A nomád mongol pásztor meglövi a nagy szarvú vadbirkát, de a szarvát nem viszi haza, mert a jurta fala nem alkalmas arra, hogy ott kiakassza, no meg felesleges teher volna a vándorlás során is a hatalmas, nehéz darab. Megtartja azonban a boka­csontot, ami kis helyen elfér, ezzel szemben az európai Nimród majdnem az egész birkát kiállítaná.
Itt kell megemlíteni, hogy nem a legszerencsésebb szóhasználat az, amikor valaki a trófeás vad elnevezést használja. Mégis annyira meghonosodott és a helyes forma csak annyira körülírva érhető el, hogy mégis elfogadhatjuk. Ugyanis az agancsból trófea csak akkor lesz, ha azt valaki zsákmányolta, mert nem tekinthető annak pl. a hullott agancs, az elpusztult muflonkos csigája, az ajándékba kapott vaddisznóbőr vagy a vadkereskedésben lógó tőkés gácsérból kitépett kunkori faroktoll. Igaz, hogy a trófea az nem a vadé, hanem a vadászé mint győzelmi jel, és így igaz, hogy helytelen a trófeás vad megjelölés. Helyette azt lehetne mondani, hogy: elejtése után a vadászt trófeához juttató vad, de ez sem igaz, mert nem a vad juttatja trófeához a vadászt, esze ágában sincs megválni jószántából a bőrétől. Ugyancsak suta körülírás a „trófeazsákmányt ígérő" vagy a „trófeát adó" forma. Ha tehát összefoglaló névvel és röviden akarjuk megjelölni hazai viszonylatban a nagyvadfajok hím egyedeit, akkor meg kell alkudnunk, el kell fogadnunk a „trófeás vad" gyűjtőfogalmát mint érthető és rövid szakkifejezést.

A kezelés, kikészítés, montírozás

A szarvasfélék trófeája az agancs, a gímszarvas elejtőjének még ilyen értékű emléktárgya a gyöngyfog (a grandli). Ez utóbbi a felső állkapocsból erős késsel kivágható, csak az ínybe ágyazódott csökevényes szemfog. Az idősebb csülkösvad szinte valamennyi fajának a szívében található egy-egy elporcosodott középső rész a kamrák és a pitvarok találkozásánál, ez a „Hubertusz-kereszt", amelyet egyes helyeken talizmán erejű emléktárgynak tartottak. Ezeken kívül természetesen trófea lehet még a szépen kikészített bőr.

A szarvasfélék hímjeinek évenként újra növesztett fejdísze, másodlagos nemi jellege a trófeaként tisztelt agancs, amelyet a következő módon szokás kikészíteni. A koponyalap és az első nyakcsigolya között leválasztott fejről lefejtjük a bőrt a szájszegletektől kezdődően, majd az izmokat átvágva kiugrasztjuk helyéről az alsó állkapcsot. Amennyire csak lehet, leszedjük a koponyacsontról a húst, kivesszük üregéből a szemgolyót. Ezután hideg vízben áztatjuk néhány órát, és még mielőtt főzni kezdenénk, a koponyaalapon lévő öreglyukon át kiszedjük az agyvelőt. Ez a művelet úgy célszerű, ha kaparókanállal benyúlva a velőt összetörjük, majd erős vízsugárral kiveretjük. A régebbi szakkönyvek többnapos hideg vizes áztatásról beszéltek, de a gyakorlat igazolja azt az állítást, hogy jól lehúsolt koponyát elég 8-10 óra hosszan - néhányszor cserélt - hideg vizes edénybe állítanunk. A jobb eredmény érdekében 1%-nyi konyhasót vagy esetleg kálilúgot adhatunk az áztatóvízhez. Amikor már ezek után a koponya vértelenre fakult, beletesszük a hideg, lassan melegedő főzővizes edénybe úgy, hogy a víz ellepje a csontokat egészen a rózsa (koszorú) aljáig, de azt már ne érje. Célszerű az agancs alját vizes ruhával bekötni, ezzel a főzéskor a felszínen lévő zsiradék nem rakódik rá, a gőztől nem fehéredik ki, és az esetleg felcsapódó lángok nem perzselik meg a felületét. A habot mindig szedjük le a víz tetejéről, és pótoljuk az elfövő vizet is, mert a kiálló csontrész esetleg megbarnul. A főzéshez ne használjunk vegyszert, mert az gyakran több kárt okoz, mint hasznot. Ha a főzés közbeni próbákkal meggyőződtünk arról, hogy az izommarad­ványok már könnyen leválaszthatók a csontról, kivesszük a koponyát a főzőüstből, és teljes lehűlésig hideg vízbe állítjuk. Tompa kés és célszerű profilú kaparókanalak segítségével aprólékos figyelemmel valamennyi húsmaradványt eltávolítunk, majd véső segítségével kiszedjük az orrszilkéket (orrcsontokat), bár ez nem feltétlenül előírás. Ha netán túlfőzés hatására a kétoldali orrcsont meglazul vagy leválik, az visszaenyvezhető, de ajánlatos hamarosan, mert torzul, vetemedik száradás köz­ben. Ha nem teljes koponyával akarjuk megtartani a trófeát, akkor azt még nedvesen célszerű méretre vágni (orrcsontosra vagy egészen gyenge példányoknál rövid koponyára), mert a nedves csontot kevésbé töri a fűrész. Az elmondottak vala­mennyi szarvasfélére érvényesek, de a főzési tudnivalók és áztatás azonosak egyéb koponyák kikészítésénél is.

A mufloncsiga és általában minden tülkösszarvú hím vad feje teljes egészében a főzővízbe kerül, és amikor az izmok már kellően megpuhultak, a szarvat melegen (ruhával fogjuk meg, mert forró) lehúzzuk a szarvcsonkokról. Ezután a koponyát még visszatesszük főzni egy rövid ideig, közben kikaparjuk a szarv belsejéből a kötőszövet-maradékot. Főzés után a koponyát megtisztítjuk, a muflonnál a szarv­csonkot 10 cm-es hosszúságúra levágjuk (de a zergénél 5-6 cm, az argalinál 15-20 cm ez az érték), és a kötőszövetet enyves papírcsíkokkal pótolva a tülköt visszaragasztjuk a helyére, vigyázva a természetes helyzet beállítására.

A vadkanagyar kifőzésekor a legfontosabb szabály, hogy az állkapcsokat a kiálló rész háromszorosánál vágjuk el, különben megsérülhet az agyar. Legegyszerűbb és legbiztosabb is a csontfűrész használata, a legrosszabb a balta. A levágott alsó és felső állkapcsokat annyi vízbe tegyük, hogy azokat ellepje, és 1-2 órán át lassú tűzön főzzük ki őket. A forró vízből kiszedett agyart ruhával megfogva legtöbbször kihúzhatjuk a tokból, ha nem jön ki, csak ott mozog (rendszerint a fiatalabbnál, mert befelé vastagszik), akkor óvatosan megnyitjuk oldalról vésővel az agyartokot. A kiszedett agyarakat visszatesszük a meleg vízbe, és hagyjuk abban kihűlni, majd kirázzuk belőle a fogideget, és ha már megszáradt, belsejét epokittes vattával kitöltjük, hogy később ne repedezzen szét.

A trófeák felületét általában természetes állapotban szokás hagyni, színezés nem megengedett a bírálatnál. Sokan diópáccal, hipermangános oldattal és egyéb más módon barnítják a fakó agancsokat, benzinben oldott méhviasszal fényt is adnak, ezt azonban jó szemű bírálók esetleg észrevehetik ugyanúgy, mint a finom dörzspapírral való ágvégcsiszolást. A mufloncsigát is sokszor pataolajjal kezelik, a vadkanagyar felületét néhol lakkozzák. Az agyarak felületére rakódott fogkő eltávolítása durva hiba, ezzel veszít a szépségpontokból a trófea.
Az elmondottakon kívül vadásztrófeának szánt bőrök, lábak kikészítése tímármunkát igényel, azt jobb külön szakemberrel elkészíttetni. Az itt nem említett trófeák, mint a ragadozó koponyája, a kutyafélék péniszcsontja, a madarak tollas preparátumai, a különféle sörték mind külön kikészítési móddal tartósíthatók. Ezek mindegyike egy külön szakma, a preparálás tudományába tartozik. Elsajátításuk sok gyakorlatot igényel, ami azonban megfelelő szakkönyvek elolvasásával gyorsítható és alaposabbá tehető.

A vadásztrófeák a legtöbbször falra kerülnek, és magukban is jól mutatnak, mégis inkább szokásos őket alátétre helyezni, és ezt a műveletet nevezzük montírozásnak. Az agancsok, a szarvak, az agyarak változatos felerősítési módon, sima vagy faragott fa alátétre kerülnek. A vaddisznósörtének, a gácsértollnak, a grandiinak, a szalonkaecsetnek valamilyen elegáns foglalat dukál, a bőrök színes-csipkés posztószegéssel kerülnek falra vagy padlóra stb.
Bizonyos idő elmúltával a kiállított trófeák elöregszenek, por lepi be őket, moly tehet bennük kárt, a dohányfüsttől megbarnulnak. Ilyenkor célszerű egy-egy felújító tisztán tartás, de megfelelő óvatossággal, nehogy az évtizedek óta becsben álló őzagancsot éppen a jószándékú vadászfeleség porrongya tegye tönkre.

Kapcsolodó cikkek:
Trófeakezelés és bírálat 2.rész
Trófeabírálat - tudnivalók a trófeabírálatról
A vadászhatóság területileg illetékes trófeabíráló bizottságainak listája

Irodalom:
Bakkay-Szidnai- Szabolcs: Tíz év aranyérmes trófeái
Bertóti István: Vadgazdálkodás és vadászat
Salaj-Roszkopf: Trófeák kikészítése
Szidnai László: Vadásztrófeák kikészítése és bírálata
Dr. Kőhalmy Tamás: Vadgazdálkodás

Folytatjuk...