Úgy gondolom, hogy közvetlenül a trófeabírálat után még frissen élhet bennünk annak az ismerete, melyik vadfaj bírálati lapján milyen tételekből és milyen súlyozással tevődik össze a teljes pontszám. Mert ez egyúttal azt is megmondja nekünk, hogy a vadgazdálkodási, vadászati értékmérő, tehát a trófea szempontjából nézve az agancsnak, csigának vagy agyarnak milyennek kell vagy éppen milyennek nem szabad lennie. Ez utóbbi a selejt. Kissé idegen csengésű ez a szó, ha vadra vonatkozik. A szabad természetben, közvetlen emberi hatás nélkül létrejött produktumok körében semmi másra nem is használjuk, sajnos a vadra igen. Nem mondjuk, hogy selejtes egy görbe erdei fa - azt már igen, hogy selejt a csemete, de azt ember termelte -, egy felemás „bajszú" cincér, ferde kalapú gomba vagy aszimmetrius cseppkő. Selejt a befejezetlen csavarmenet, a torzító tükör vagy a kinyithatatlan esernyő. De a természet nem termel selejtet, mondhatnánk. Majd éppen ez utóbbi mondat tartalma késztethet arra, hogy egy itt is érvényesülő emberi hatást figyelembe véve a trófeára nézve elfogadjuk ezt a sokáig ellenszenves kifejezést.

Mert mégiscsak selejtesnek nevezhetjük pl. az öröklődő rendellenességű agancsot, amelynek viselője az állományban nem kívánatos. Azonban az valóban igaz, hogy a trófeabírálatban alkalmazott ismérvek emberi kategóriák - és ez ad létjogosultságot a „selejt" kifejezés alkalmazásának -, noha azokat a természettől leste el, onnét vette át a vadgazda. Átvette, mint a vadfajonként jellemző formát, méretet, küllemi megjelenést. Igaz, az ilyen módon kialakított „etalon" természetszerűsége vitatott is lehet. Az ellenvélemények azt mondják, hogy pl. a szarvas esetében a szerteágazó koronás agancsnál a gyilkos forma sokkal alkalmasabb mind a fajfenntartásért folyó küzdelmekben, mind a sűrűben való közlekedéskor. Ezt az igazságot célszerű azonban bővíteni, kiegészíteni. A fajfenntartási szerep a fajok közötti viszonylatban a ragadozók elleni védekezést, a fajon belül pedig a nőnemű egyed birtoklásáért folyó harcot jelenti többek között. Kérdéses lehet azonban, hogy ma Közép-Európában feltétlenül szükségesek e ezek a funkciók egy jól kezelt vadászterületen és jól karbantartott szarvasállományban. Több példát lehet felhozni arra (kárpáti szarvas, ázsiai fajok stb.), hogy ahol az szükséges, ott manapság is a küzdelmekhez alkalmasabb agancsalakulás a domináló, nem is beszélve az etológiából ismert, hierarchiát eldöntő optikai hatásról, amely a nagy tömeg és a sokágúság mellett szól. A szarvas annyira fiatal és plasztikus faj, hogy jól alkalmazkodva a környezeti feltételekhez, maga mutatja meg a helyileg optimális megjelenési formát.

Ha tehát ilyent „állít elő" a természet, akkor az nem egyedül a trófeavadásznak jó, hanem ugyanannyira kedvező a vadállománynak is. Ha ettől lényegesen eltérő produktum jön létre, akkor az nem válik hasznára a vadállománynak a későbbi örökítések révén, akkor annak nem terem babér a kiállításokon, akkor az nagyban különbözik az elvárhatótól, akkor az selejt. Megbékülhetünk tehát a kifejezéssel, nem is annyira rossz, mint első hallás után azt gondolnánk. Jobb nincs, mert a sokszor teljesen azonos értelemben használt „minőségi állományszabályozás" azért mást, a selejtezésnél többet jelent, és korántsem ennyire a trófeára irányul, mint a selejtezés.
Itt még egy rövid kitérő szükséges, mégpedig a trófeára irányuló szemlélettel kapcsolatosan. Közép-Európa nagyvadvadászai és nagyvadas vadgazdái ma már szinte kivétel nélkül a trófeavadászattal mérik eredményeiket. Az ökonómiai értékelésben ugyan jelentős tényező a vadhús, azonban ezt szélsőségesen úgy is felfoghatjuk, mint mellékterméket. Mert ma ebben a térségben az lenne a megbotránkoztató, ha valaki azt bizonygatná, hogy a szabadterületi nagyvadvadászat igazi mozgatórugója, a lényege a hússzerzés. Mi tagadás, nem az. Akár a sport-, akár a bérvadászat felől nézzük, a trófea az elsődleges szempont, a nagyvadas vadgazda elsősorban trófeát vár a vadállományától. És hogy ez a várakozása ne legyen eredménytelen, szakszerűen kell gondozni az egész állományt, annak hím- és nőiva­rú egyedeit és szaporulatát. De a cél a trófea, a többi csak eszköz annak elérésére. Jól tudjuk, hogy minden sportban van áhított babér, és az teljesen természetes, hogy ez érvényes a vadászatra is.

„A szarvasbika agancsának helyes megítélése - nevezetesen annak eldöntése, hogy a szabadban megpillantott bika vajon kívánatos, egészséges, nemesformájú fejdíszt, vagy pedig állományunk szempontjából alkalmatlan, selejtes agancsot visel-e - még tapasztalt szarvasvadász számára sem mindig könnyű feladat." így kezdi előszavát Széchenyi Zsigmond: A szarvas selejtezése című kis könyvecskéjében. Majd a következőkkel folytatja az első fejezet kezdetén: „Az agancs minőségjavításának, tökéletesítésének, valamint a kívánatos színvonalon való megtartásának legelemibb módja: az állományra káros egyedek kigyomlálása, vagyis a golyós fegyverekkel való helyes és okszerű selejtezés".
Valóban nehéz, talán a legnehezebb vadgazdálkodási feladat. Tudni kell a jövő célkitűzéseit egy-egy feladat gyors, mérsékelt vagy éppen lassított ütemezéséhez. De legalább ilyen jól ismerni kell a múltat, mert sokszor abban leljük egy most látott jelenség magyarázatát árvíz, erős tél, rossz állománykezelés vagy egyéb ok formájában. A selejtezés alapos állományismeretet, nagy szaktudást, jó szemet, jó távcsövet, de ugyanakkor biztos kezet is követel. És talán mindenek előtt sok időt. Megfontolt következetesség és hosszú időráfordítás nélkül nincs eredményes selejtezés. Szakirodalma külön kötetre való, minden monográfia jellegű munka kiemelten tárgyalja az illető vadfajra vonatkozóan.
Azt minden rendszerezésben megtaláljuk, hogy vannak öröklődő és nem öröklődő rendellenességek. Egy másik csoportosítás elkülönít hibás képzést és szépséghibást. A kétféle felosztást csaknem azonosnak lehet tekinteni. Ugyanis amit általában szépséghibának nevezünk (pl. gyilkos, szűk, lombár, ághiányos, abroncsos, létrás, muflonnál öngyilkos, dámnál szabdalt stb.), az rendszerint öröklődik. Ezzel szemben a hibás képzés (felemás, torz, parókás stb.) oka bár nem kizárólagosan, de igen gyakran lehet pl. mechanikai sérülés (pl. elfagyás, drót okozta sérülés, verekedési törés, kihevert sebzés, heresérülés stb.).

Az egyes nagyvadfajok selejtezésének elveiben igen sok a közös vonás. Vannak azonban faji sajátosságokból adódó eltérések is. Nagyvadjaink közül egyedül a vaddisznónál kényszerül a vadgazda közvetett jegyek szélesebb körű mérlegelésére. Testméreti és formai jellemzők, színeltérések, pigmentáltság elbírálása segítik annak kiegészítését, hogy e vadfajnál a trófeát jelentő agyar az elejtés előtt kevesebb, és állománytól függően megbízhatatlanabb információt nyújt, mint egy mufloncsiga vagy egy szarvasagancs. A szarvasféléknél és a muflonnál könnyebb a megítélés, hiszen gondolatban össze tudjuk hasonlítani az előttünk álló egyed fejdíszét egy a trófeabírálati képlet szerint optimális trófeával. Tudhatjuk, hogy mi a selejt a mérhető és nem mérhető jegyek szerint. A bírálatokból ismerjük, hogy a szarvasnál a hosszú szár, a hosszú szem- és középág, az erős körméretek adják a pontokat, dámnál a zárt lapát adatai a lényegesek. Őznél a tömeg- és köbtartalom az, ami a végső értékben dominál. Muflonnál az általánosan erős méreteket, vaddisznónál a nagyagyar szélességét veszi súlyozottan alapul a bírálat. A jó szemű és amellett érdeklődő vadgazda készíthet egy sajátos „mankót" a selejtezés helyi választóvizeként. Többévi rendszeres munka eredményeképpen feldolgozható, hogy egy adott területen a kor előrehaladtával hogyan változnak átlagosan az egyes trófeaméretek. Egy grafikai kiértékelés alapján megkaphatjuk, hogy pl. a szárhossz, a csigakörméret, a lapátszélesség az adott helyen milyen számokkal jellemezhető. Ha ezt eléri vagy meghaladja a kérdéses egyed ilyen mérete, akkor azt nem ítélhetjük selejtnek, ha alatta van, akkor igen. De ez csakis ott, helyben igaz. Mert azt tudnunk kell, hogy az a szarvas, amelyik a Börzsönyben átlagos, az Somogyban vagy Zalában valószínűleg selejt, és amelyik a Bakonyban így a selejtes kategóriába kerül, az sehol nem kapna kíméletet.
Az előbbiekkel szorosan összefüggő tapasztalati, szakértelmi kérdés az élő állat korának minél jobb becslése. Bizton mondhatjuk, hogy páratlanul fontos, alapvető jelentőségű. Minden ítélkezésünket alapjaiban meghatározó tényező a kor, két vonatkozásban még külön kiemelést is érdemel. Egyfelől a fiatal, másrészt az idős korosztályok esetében. Általános elv, hogy lehetőleg korán, de ne túl korán selejtezzünk. Minden esetre előzzük meg, hogy a nem kívánatos hím egyedek szaporíthassanak. Ezzel egyrészt kizárjuk őket az örökítésből, másrészt jelenlétükkel nem is terhelik hosszú időn át a környezetet. Különbséget kell itt tennünk az ivarérettség korábban beálló és a tenyészérettség később bekövetkező életkora között. Ez utóbbi akkor következik be, amikor a hímivarú egyed a fajon belüli rangsorrendben elfoglalja azt a helyet - noha már korábban is ivarérett volt, de nőivarú egyedhez nem jutott -, amikor ténylegesen részt is vesz a szaporításban. Hogy ne selejtezzünk túl korán, az alatt azt kell értenünk, hogy célszerű megvárni, amíg egy-egy fiatal hím egyed (legyen az bika, bak vagy kos) trófeája egyértelműen mutatja, mivé tud majd fejlődni. A másik kényes korbecslési időszak az idős korosztályok egyedeinek értékelésével foglalkozó. A szarvasfélék agancsa idős korban egyre gyengébb lesz, hanyatlik, vadásznyelven ez a vad már visszarak. A vaddisznó agyara letörik, a mufloncsiga vége ugyancsak töredezik.

A kívánatosnak tartott elérhető életkort szintén figyelembe kell vennünk. Egyes szakmunkák ezt tenyészfordulónak nevezik, a magam részéről megmaradok a németből átfordított és jól meghonosodott vadászati szakkifejezés, a golyóérettség mellett. Ezen belül létjogosultságát érzem az ökonómiai vagy gazdasági és biológiai jelzők használatának, amely utóbbival valóban azonosnak vehetjük a tenyészérettség felső határát. Tudnia kell tehát a szakembernek, hogy pl. a szarvasbikája milyen korban éri el a gazdasági golyóérettséget - amikor is a legtöbb árbevétel várható elejtése révén -, mert ezt a kulminációt követően az agancs már évről évre gyengül, de nem selejt lesz, hanem ún. visszarakott, öreg.
Szólni kell röviden a nőivarú egyedek selejtezéséről. Aligha kétséges, hogy ugyanúgy örökítenek, mint a hím egyedek. A jövő állományának minőségére gyakorolt befolyásuk arányaiban sem marad el a másik ivarétól, hiszen - amellett, hogy egy-egy hímivarú példány több nőivarút megtermékenyít általában - a reprodukcióban a tarvad 90-95%-a részt vesz a hímek ennél kevesebb számával szemben. Ide tartozik még az egészen fiatal korosztálynak, a szaporulatnak a selejtezése.

Ha lehet, még nehezebb, mint az előbb leírtak köre. Nincs agancs, lapát, csiga vagy agyar. Helyette marad a korbecslésnél mindenütt felhasználható jellemző viselkedés, a testtömeg, a szín, a testtájak egymáshoz való aránya, a kondíció stb. Az általános elvek bemutatására használjuk fel a szarvast mind vadfajt. Az itt leírtak megközelítően jól általánosíthatók a többi nagyvadra is.
A szaporulat, tehát a borjak selejtezése döntő állományalkotó tényező lehet. Egyrészt azért, mert a leggyakoribb állományszerkezeti hiba a tehenek javára eltolódott ivararány, másrészt azért, mert borjú korában a bikaborjú néhány kivételtől (betegség) eltekintve még nem mutatja meg egyértelműen, hogy mi lehet belőle, inkább az ünőborjakat selejtezzük. Megkülönböztetésük nem könnyű, ezért néhány ismérvet érdemes itt megemlíteni. A kettőt összehasonlítva a bikaborjú zömökebb, feje szélesebb, a hason egy sötét foltot hagy a rászáradt vizelet, és rendszerint már az első télen egy kis sörénye kialakul. Az ünőborjút sokszor megismerni a hátsó alsó lábszár hátsó oldalának sárgásabb „csánkszőrzetéről". A legbiztosabb támpont a vizelet ürítésének megfigyelése, ami viszont nem gyakori. Az iker vagy több számú szaporulatból (őz, muflon, vaddisznó) a testnagyság is selejtezési ismérv lehet. Az magától értetődő, hogy a beteg, fakó színű, sérült (első lábra sántaság), rossz kondíciójú, borzas egyedeket nem tartjuk kívánatosnak az állományban, és ez vonatkozik minden korosztályra és ivarra egyaránt.
Az ünök selejtezésének egyik fő szempontja az üzekedési idő. A rendellenesen késői üzekedés elnyújtja a bőgést, amelynek egyrészt későn születő és az anya rossz tulajdonságait hordozó borjú lesz az eredménye, másrészt ilyenkor jutnak borításhoz a fiatal és esetleg még nem szelektált selejtbikák. A nagyobb csapatokban az ünő jól megkülönböztethető a tehéntől a kisebb és vékonyabb testméreteivel. Ha a téli erdőben jellegzetes „kis csapattal" találkozunk, ami a tehénből, előző évi ünőjéből és az idei borjúkból áll, ezeket részesítsük kíméletben, mert majdnem biztosra vehető, hogy nem idegenből vándoroltak, hanem a területünk állandó lakói.

A tehén selejtezésére akkor kerül sor ha az egyrészt meddő, másrészt későn üzekedő. Sokkal kevesebb a meddő, mint azt gyakorta hallani lehet. Gyakran csak az elejtés után látjuk meg az addig takarásban lévő, anyjától elmaradt borjút, vagy a tehén tőgyén látjuk meg, hogy szoptatott, időközben a borjú esetleg elpusztult. A másik, a szemmel láthatóan későn ellett, elmaradt fejlődésű borját vezető tehén, amelyet legjobb szaporulatával együtt kivenni az állományból. A gyakorlati tanács, hogy előbb az anyját, azután a borjút, mert ha a lövés után a csapat mozgolódni kezd, a gyenge borjút akkor is megtaláljuk, azonban ha azt vettük ki elsőnek, a tehenet már nehéz vagy lehetetlen megtalálni a többi között. Általános szempont, hogy kímélni kell az erős csontozatú, hosszú csontos fejű teheneket és talán mindenek előtt a csapatra vigyázó, óvatos vezértehenet.

Irodalom:
Bertóti István: Vadgazdálkodás és vadászat
Szidnai László: Vadásztrófeák kikészítése és bírálata
Dr. Kőhalmy Tamás: Vadgazdálkodás.