Kedves olvasók! Szerkesztőségünk kapott egy levelet, amin hezitáltunk egy kicsit, hogy leközöljük-e, de végül is az igen mellett döntöttünk. Mostanság szinte nem múlik el hét, hogy a hírek között fel ne bukkanna az orvadászat és falopás. Ez a téma természetesen felbukkant más médiában is, amire olvasónk szeretne "úgymond" nyilvános levélben reagálni. A levelet név és módosítás nélkül tesszük közzé, hozzászólásokat, véleményekt a fórumunkon várunk. A 2008 januári „Magyar Vadászlapban” megjelent „Bűn és bűnhődés” című cikkére reagálva:
Családomban negyedik generációbeli vadász vagyok. Nagyapámtól tanultam a vadászat mesterségét, csínját-bínját, fortélyait. Ő nevelte belém a vadászat szeretetét, ő mutatta meg annak szépségét. Fiatalon, tapasztalat útján felismertem a természet csodáját, élveztem harmóniáját és belém ivódott a természet tisztelete is. Felnőttként hosszú éveken keresztül vadásztam az írott és íratlan vadásztörvények betartásával. Azonban miután egy lejárt fegyvertartási engedély miatt meghurcoltak és közben régi vadászcsalád lévén ill. több éves saját tapasztalataimnak köszönhetően betekintésem van az állami erdészeti gazdaságok vezetésébe, megcsömörlöttem.
Kisgyermek korom óta vadásztam, a vadászattal nőttem fel, de megfosztottak a törvényes vadászat lehetőségétől, "nem orvvadászat miatt", nem maradt más lehetőségem, mint az orvvadászat.
Azóta én is eltekintek a törvényektől és jogszabályoktól, mint sokan mások. De vadhús eladásából senki nem gazdagszik meg, nem lesz többmilliós autója és drága puskája, jó felszerelése sem. Hiszen a vadhús eladási ára olyan alacsony, hogy a boltosok, hentesek, étteremtulajdonosok inkább legálisan veszik meg azt, nem éri meg nekik pár száz forintért kockáztatni.
A hibát inkább abban látom, hogy az ország 67%-a állami vadászati terület, amelyeken a vadászati igazgatók kiskirálykodnak. Éppen úgy, mint a rendszerváltás előtt, most is azok vadászhatnak, akik közel vannak a tűzhöz, ti. a vadászati igazgatók magasrangú "barátai", ismerősei és a haverok, sokszor kéz kezet mos alapon. Ők vajon kifizetik a levadászott értéket? Következzen pár példa a sok közül:
Tudomásom van olyan erdészeti igazgatóról, aki a céges autók felgumizásakor az erdészet nevében a teljes számlát kifizeti, de a gumis csak az összeg 50%-át teszi el, a többit visszaadja az erdészeti igazgatónak. Cserébe az igazgató által igazgatott területen levadászhatja ezt az értéket, persze feketén. Ebben az esetben: „Ki az orvvadász?” és „Ki az orgazda?”
Egy másik esetben a vadászati igazgató úr családi háza felújítását az a jólmenő építési vállalkozó végezte, akiről köztudott, hogy nagy vadász. Az igazgató úrnak természetesen egy fillérjébe sem került a pár milliós felújítás. Ezzel párhuzamosan az építési vállalkozó büszkén dicsekszik az igazgató úr által irányított területen elejtett kapitális nagyvadtrófeáival. Természetesen ezeket a trófeákat soha, sehol, semmilyen bírálóbizottság nem látta. Ebben az esetben: „Ki az orvvadász?” és „Ki az orgazda?” Ezek a „kiskirályok”, vadászati vagy erdészeti vezetők tehát „hivatalos orvvadászok”? Olyan állami tulajdont elherdáló emberek, akik vezető beosztásban dolgoznak. Nekik szabad? Feljogosítja őket pusztán a munkakörük, hogy orvvadászkodhatnak és így az államnak milliárdos károkat okoznak? Akkor „Ki az orvvadász?” és „Ki az orgazda?” Melyik nagyobb fajsúlyú bűn? Melyikük nagyobb orvvadász? Az, aki a kertje végében lelő évente egy-egy őzet, a tanyája mellett megfog egy-egy nyulat vagy fácánt, vagy az államnak milliárdos kárt okozó, vadászati hatalommal bíró nagyurak?
Több olyan hivatásos vadászt ismerek, aki létminimumra van bejelentve – mégis a privát autója nagy értékű terepjáró, amit tízéves fizetése sem fedezne. Ami ruhát visel, az minimum 3 havi fizetésébe kerül. Akkor miből élnek ezek a szegény emberek? Hivatásos vadász könnyen vadásztat állami területen "nemhivatalosan" is.
Vagy a saját szakállára lövet feketén, akár külföldiekkel is, hisz a kesztyűtartóban könnyedén elfér a vaddisznóagyar, az ülés alatt az őzbakagancs. Aki mer és nagyban játszik, annak a szarvasagancs is "belefér" a csomagtartóba. Az EU-s határokon már senki sem nézi, mit visz ki a tehetős nyugati vendég az országunkból. De, ha papírt akarnak róla szerezni, akkor írnak egy adásvételi szerződést arról, hogy valamelyik nagyvárosi bolhapiacon vagy régiségpiacon vette az illető az árut. Ez lenyomozhatatlan, nincs az a rendőr határon innen és túl, aki tovább foglalkozna az üggyel. Nos, ezen a ponton javaslom én is "megvédeni csodálatos nemzeti kincsünket!"
Vagy az egész vadásztársaság nyereségére csapják be a külföldi, jóhiszemű, visszajáró vadászt, akiben pedig már megvan a bizalom a vadásztatója iránt. Ez többféleképpen történhet. Megsebzett szarvasbika esetén 24 órát kell várni, míg a keresésére indulhatnak. Addigra lehet, hogy a külhoni vendégvadász már haza is utazott. Látatlanban el kell, hogy fogadja a vadásztatója szavát arról, amit az talált. Vaddisznóhajtáson pedig még a leterített állatot sem szabad megközelíteni - egyébként helyesen, balesetvédelmi okokból. Mire a többnapos hajtás után a vadkan a terítékre kerül, megjárta a mélyhűtőt, s nem feltétlenül állapítható meg, milyen régi. Ekkor az agyar hossza sem állapítható még meg pontosan. Ilyen esetekben előszeretettel fordulnak vadászati társaságok a „gonosz” orvvadászokhoz segítségért. Megveszik tőlük a szarvasagancsot és haszonnal továbbadják a vendégvadásznak, aki sosem látta az általa esetleg meg sem sebzett vadat. Megvásárolják az orvvadásztól a vaddisznóagyart is, és nagyobbat adnak el a vendégvadásznak, mint amekkorát lőtt. Az orvvadász pedig, aki egyébként ellenség, máris a vadásztársaság vagy a vadászati igazgató üzletfelévé lép elő. Lehet, hogy e problémáknak is "a megoldása elsősorban törvényhozási munka, a hivatásos vadászok joghelyzetének megváltoztatásával lehetne felszámolni."
De lenne egy javaslatom: osszák fel az állami vadászterületek egy részét a bérkilövők között, hisz közöttük kevesebb a tehetős ember. Ők nem engedhetik meg maguknak a milliókba kerülő vadásztársasági tagságot. Ellenben lehet, hogy valamelyik állami terület az őseiké volt.
Végezetül minden leírt gondolatom mellett is lebeszélek minden kétkedőt, gondolkodót, kétségbe esettet vagy megcsömörlöttet arról, hogy orvvadász váljék belőle. Maradjon inkább meg abban az erős hitben, hogy a természet csodája és a vadászat szépsége minden emberi gazságot le tud győzni!
Csak remélni merem, hogy ez az írás megjelenik egy magyar vadászati folyóiratban. Ellenkező esetben gondoskodom róla, hogy ez az írás külföldi vadászlapokban jelenjen meg, a külföldi vadászokat anyanyelvükön tájékoztatva a magyarországi helyzetről: kik is az igazi orvvadászok és orgazdák?
A fent leírt eseteket bizonyítani is tudnám szükség esetén.
Tisztelettel: egy vadásztárs
Önnek mi a véleménye? Írja meg a fórumban!