Sokan azt hiszik, a vadászat legszebb, legélvezetesebb dolga maga a vad elejtése, maga a puska eldördülése, s az, mikor átvesszük a töretet. Sajnos, mivel főként anyagi okok miatt ezt még nem tudtam megtapasztalni, nem állíthatom bizton saját példámból, hogy ez nem így van, ugyanakkor mostani véleményem szerint a vadászat legszebb része az, mikor az ember szinte eggyé válik a természettel, mikor betekintést nyerhetünk mindennapjaiba.

Talán ezzel nem is írtam igazán nagy butaságot, hisz ha csak Széchenyi Zsigmondra gondolunk, Ő is megírta, hogy a vadászat nem más, mint vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás. Több természetszeretet, több ismerkedés az élővilággal, s olykor nem kell puskát emelnünk ahhoz, hogy élményekkel telve lépjük át otthonunk, vagy épp a vadászház küszöbét. Gyakran egy átlagos, első pillantásra a többitől semmiben sem különböző lesen eltöltött estét is meg lehet tölteni mindennel, ami azt az alkalmat emlékezetessé teszi. Legyen az csak egy vad látványa, egy természeti jelenség, vagy csak maga a táj szépsége, jobb esetben ezeknek a harmóniája. Egy ilyen, elsőre átlagosnak mondható, puskaszó nélküli este elbeszélésébe kezdek most bele.

Pusztavacson eltöltött két hetes gyakorlatom első, hétfői estéjén ültünk ki vadkárelhárító vadászatra. Nálam természetesen nem volt puska, a kerületvezető vadász vállán azonban ott lógott a fegyver. Két külön lesen foglaltunk helyet, ő egy akácos előtt, én pedig egy nyaras szélén. Feladatom alapvetően az lett volna, hogy szóljak a vezetőmnek, ha a környékemen vaddisznó jelenlétére leszek figyelmes. A mezőgazdasági területeken ez a vad igen nagy pusztítást képest véghez vinni, s állományának kordában tartása igen fontos, hogy az esetleges kártételt minél kisebb szintre csökkentsék, hisz az így keletkezett bevételkiesést – abban az esetben, ha a vad a terület 5 %-ánál nagyobb részben tett kárt – a vadgazdálkodónak kell megtérítenie a gazdának, földtulajdonosnak.

Felmásztam a nyitott lesre, s először körbe néztem az ismeretlen területen. A sík terület nagy részét távolabb erdő alkotta, előttem azonban jókora mezőgazdasági terület feküdt. Főként búzát és kukoricát vetettek ide az idén, illetve tavaly ősszel, de volt más növény is egy-egy táblán. Közvetlenül a lőállás előtt egy nem túl nagy kopaszbúzás terült el, mely vezetőm elmondása alapján is a disznók egyik kedvence, hisz kopasz lévén nem szúrja a vad száját, torkát a toklász azon okból, hogy olyan nincs neki.

A táblák felett mezei pacsirták repkedtek, s közben hallatták igen jellegzetes, csiripelő, pergő, gyors hangjukat. A mögöttem álló nemesnyarasban erdei pintyek trilláztak, s néha egy sárgarigó mondta el véleményét, miszerint „huncut a bíró”. A fel-feltámadó, nem túl erős szél néma megborzolta a fák lombját, megzörgette a leveleket, miközben a nap egyre alacsonyabbra ereszkedett. Sokáig nem történt semmi, csak a madarak daloltak mindenfelé, néha a kakukk is hallatta hangját, majd nyolc óra után nem sokkal egy dámtehenet pillantottam meg a kopaszbúzában, amint éppen felém tartott. Feje és háta látszott ki a növényből, alsó testét eltakarta a zöldből sárgába hajló kalászos. Óvatosan, szinte nesz nélkül közeledett, majd kiérve a tábla szélére, legelészni kezdett. Fejét néha fel-felemelve körülkémlelte a környéket, nehogy valami meglephesse őt, s közben egyre közelebb került lőállásomhoz. Pettyes bundája szabadszemmel is jól látszott, távcsövemmel szinte minden szőrszálát meg tudtam volna számolni. Kényesen válogatva csipegetett a növényzetből, s körben nagy füleivel figyelte a legkisebb neszeket is. Később megállt, s tisztálkodni kezdett. Fejét, arcát végighúzta hátán, oldalán, még a lábát is tisztává varázsolta.

Végül mintegy húsz méterre állt tőlem, s varázslatos látvány nyújtott. Mögötte az ég alja rózsaszínben és lilában úszott a lenyugvó nap utolsó sugarainak áldásától, s az égen felhők úsztak valamerre. Lassan, komótosan vándoroltak. Kicsit úgy, mint az emberek. Mert bizony az emberek is vándorolnak. Nem biztos, hogy minden esetben szó szerint értendő ez, de mégis minden ember vándorol. Minden ember keresi a boldogságot, a szeretet, az élet jó és kellemes dolgait, s ezért viszont – ha máshogy nem is –, lélekben vándorol. Egyik pontból a másikba. Egyik érzéstől a másikig. Elindulnak, s lassan, nagyon lassan haladva elérkeznek valahova, s az irányt leggyakrabban nem mi határozzuk meg, nem mi választjuk ki, hanem mint a felhőt a szél, minket is irányít valami magasabb erő. Úgy, ahogy a felhőket felettem, amint ott ültem a lesen. Azok is haladtak valahová, mi is haladunk valamerre…

Elmélkedésem közben a dámtehén kissé eltávolodott, majd néhány perc múlva bevetette magát a nyarasba, s eltűnt szemem, majd fülem elől.

Az addig rózsaszín és lila színekben úszó égalja már narancsszínűre változott, s a madarak is egyre halkabbak lettek. A kakukk még kitartóan kiabált, s egyszer-egyszer még a sárgarigó trillája is felhangzott. Lassan a tücskök kara vette át a stafétát, s az egyre szürkülő táj felett megjelentek a bőrszárnyukkal csapkodó, cikázó denevérek. Éles kanyarokkal, irányváltással vadásztak a levegőben repülő rovarokra, s szinte semmi nem menekülhetett előlük. Bezzeg az a szúnyog, mely a fülembe dongta véréhségét, nem került a közelükbe, s én próbáltam nem túl látványos és heves mozdulatokkal eltéríteni abbéli szándékától, hogy éppen az én véremet kóstolja meg.

Szemben, valamivel több, mint 100 méterre előttem távcsövemen keresztül egy őzsutát pillantottam meg. Két gidáját vezetve legelészett, óvatosan kémlelte a környéket, folyamatosan figyelt, nehogy valami, vagy valaki veszélyt jelenthessen rá, vagy utódaira. Csipegetésük közben lassan bevetették magukat az árpa közé, s az szinte elnyelte a kis családot, eltűntek.

Valamivel később három dámbikát pillantottam meg szintén távcsövem segítségével. Mindössze fejük, s barkás agancsuk látszott ki a növényzetből. Lassú, imbolygó léptekkel egyre messzebb kerültek, néha megálltak, falatoztak, vagy csak körbekémlelték a tájat, végül ezek is eltűntek.

A kakukk még mindig kitartóan kiabálta a világba saját nevét, de a többi madár már szépen elhallgatott. Egyszer-egyszer még a mezei pacsirták megbontották a tücskök ciripelését egy-egy rövid strófával, de ez már csak afféle hálaadás volt, hogy ezen a napon sem csapott le rájuk a karvaly, a héja. A hátam mögötti nyaras leveleit néha hangosan zörgette a meg-megerősödő szél. Lassan rám sötétedett.

A fák lombján keresztül látszott a felkelt Hold egy-egy része, s sápadt fényével bevilágította a mezőgazdasági táblákat, hol nyugalom honolt, s a vaddisznók jelenlétének legkisebb jelét sem észleltem. Láttam viszont a magasles mellett 30-40 méterre ülő mezei nyúl körvonalait, ha gukkerom szemem elé emeltem. Nyugodtan ült, s nézett maga elé, mint holmi szobor egy kastélykertben.

Mögöttem aztán megzörrent az aljnövényzet. Óvatosan hátra fordultam, de a teljes sötétségben semmi nem látszott. A hang alapján azonban úgy gondoltam, nem vaddisznók járnak a nyarasban, sőt, talán többes számról sem beszélhetünk. Gyanúm pár perc múlva beigazolódott, s távcsövem segítségével megláttam a vélhetően előzőleg is a közelben ólálkodó dám körvonalait. Némi motozás után aztán ismét kisétált a kopaszbúza szélére, s ott állt egy darabig, majd váratlanul nagyot böffentett, s kiabálva megindult az erdőben. Percekkel később is felháborodva lármázott a sűrűből, mikor megláttam a holdfényben a hivatásos vadász körvonalát, puskával a vállán. Felült mellém a lesre, majd együtt hallgatóztunk egy kis ideig, de a nyárlevelek pergésén kívül más nesz nemigen hallatszott. Végiglámpáztuk az előttünk levő földeket, de semmi.

Végül úgy döntöttünk, haza indulunk, hisz sem ő, sem én nem láttunk egyetlen disznót sem. Halkan, cserkelve visszamentünk a terepjáróig, majd elindultunk a vadászház felé. Előttünk egy sün akart átkelni az úton, melyet sikeresen ki is kerültünk, s mielőtt átléptem az épület küszöbét, s lefeküdtem volna, még felnéztem az égre, hol csak néhány csillag pislogott, mert a többit eltakarták a felhők. A felhők, melyek, mint a lélek, lassan, komótosan vándoroltak. Lassan, komótosan, alig érezhetően, de haladtak – Nagyvárad felé…

Forrás: Gribek Dániel / Szentkorona Rádió