…avagy amikor a ravaszdi lóvá teszi a vadőrt.

Egy szépnek tűnő decemberi reggelen lerágott fejű hízott kacsák fogadtak a baromfiudvaron – szépen kivéreztetve. A kerítésen kívül és belül rókanyomok. 12 év alatt ez volt az első rókatámadás az élő táplálékkészletünk ellen.

Négy hízott kacsa… Sebaj, biztos ez a természet bosszúja a vadőr ellen, a rengeteg rókaéletért cserébe, végtére ilyennek is lenni kell. Nem gondoltam, hogy revansot veszek, aztán körülbelül egy hónap múlva két brahma tyúk tűnt el. Kezdett „ciki” lenni a dolog, ezért kiraktam egy conibeart a kerítés mellé egy rácsos dobozba.

Semmi sem történt.

A róka időközben januárra kinyírta a baromfi népség felét. Egy havas reggelen szomorúan vettem tudomásul, hogy bejár egy ravaszdi a lókarámon keresztül és elvitte az előző este lőtt libámat. Már rajtam röhögött az egész család, finoman lobogtatva a „Vuk” című regényt, ahol a vadásznak még a kutyája is „botor”. Boni kutyám ráadásul még hasonlít is a mesebeli kutyára… Sőt, aludni is olyan jól tud… Egyik éjszaka összefutottam a rókával az iskola előtt, éppen egy tollas jószággal a szájában ment a dolgára. Egy kistestű, rühes szuka volt.

Hirtelen felindulásból az első gondolatom az volt, hogy a oldalba lövöm az utcán – biztosan sikerem lett volna a rendőrségen, ha eleresztek egy 7 milliméterest a drillingből. Végül persze nem tettem semmit, tehát „megúszta”.

Sokáig nyugalom honolt a környéken. A ház 1 kilométeres körzetében összefogtam a szuka rókákat és a teszt csalikupacok is érintetlenek maradtak. Nyugodtan dőltem hátra. Vége! – gondoltam.

Aztán egy viharos éjszakán, eltűnt a cirmos tyúk. Elegem lett. Megszórtam mindent lábfogó csapdákkal. Nem jött. Ellenben kiderült, hogy éjszakára kevesen kötötték meg a kutyájukat. Sőt, egy délután a springer spánielünk is felkapott a lábára egyet. Átkutattam a környék összes kotorékát. Semmi. Szinte rókanyomot sem találtam. Erre „kinyírta” a kakasunkat. Ez már vért kívánt!

Egy olasz vendéggel cserkelni indultunk, a terepjárót az utcánk végében hagytuk. A puskám a hátsó ülésen pihent – tokban. Elejtettük a kinézett bakot és én mentem vissza terepjáróért. Ahogy ballagok az orgonák között, majd földbe gyökerezik a lábam. Ott ül az út közepén a kocsitól 100 méterre, tőlem 25-re és vakarja rühes oldalát. A .22-es Hornet pedig az ülésen szunyókál….

Elszaladt.

Délután csapdatelepítés. Semmi, ráadásul még kipecázta a patkányt a conibear dobozából úgy, hogy nem sütötte el. Ez már művész. mintha tudná… Közben megtaláltam a kölyköket. A Solt tábla előtt egy lícium sorban, a házaktól 70 méterre. Megszórtam 38-asokkal. Megint semmi. Erre megfogtam egy kölyköt miközben költözhettek. Lassan 15 csapda van 100 hektáron és egyikbe sem megy bele.

A múlt héten vettünk egy rakás csibét, kiskacsát. Reggelre mindent elvitte, vagy megölte. Kiásta a tyúkólat…

Na, barátom itt a vége – gondoltam. – Lesz, ami lesz!

70-es hattyúnyak, kiskacsával csalizva. Elhibázta. Bevégeztetett. A rühes róka megváltatott szenvedéseitől. Én szintén. Mit ne mondjak, feladta a leckét. Ennyit nem küzdöttem egyetlen vaddal sem. Ennyit a vidéki romantikáról…

Jogosan kérdezhetik, hogy ezt a történetet miért osztottam meg? A rókák mindig mások tyúkjait vitték el, nem az enyémeket, ezért nem érintett a téma ennyire. Most bepótolta a lemaradást. Solt belterülete egy kiváló élőhely, ahol a menyéttől a mezei és üregi nyúlon át az őzig minden vadfaj otthonra lelt. Sőt, kerestünk már vaddisznót is a Spar parkoló mellett… A rengeteg természettől elszakadt városi ember, gyűlöli a vadászatot. Szemét, gyilkosok mondják, miközben tömik magukban a hentesnél vásárolt húst. Itt vidéken, mi még tartjuk a húst, tollas vagy szőrös csomagolásban, és ha lehet, frissen esszük meg, miután levágtuk. Csak az idén 12 rókát fogtam a lakott terület szélén. Ha nem lenne vadászat hazánkban a lelkes állatvédők miatt, azt hiszem a vidéki emberek igencsak emlegetnék a zöldek felmenőit, nem éppen baráti és szalonképes stílusban.

Forrás: Farkas Tibor