Közel nyolc éve vadászom íjjal, és ez idő alatt meglehetősen sok izgalmas vadászélményben volt részem, amit legfőképp kitartásomnak és ennek a vadászati módnak köszönhetek.

A családomban nincs vadász, így néhány baráttal szoktam ezeket az élményeket megosztani, akik átérzik a vadászíjászat minden izgalmát és nem mosolyognak meg, ha azt mondom, hogy hat órát kint ültem egy fán, nem jött semmi, viszont én mégis jól éreztem magam.

Az egyik nagy vadkanom elejtésének történetét írnám le, amiben kitérek a vadászati szokásaimra is.
Mielőtt kimegyek íjjal vadászni, szoktam tartani egy kis felkészülést otthon, amit a vadászat előtti rituálémnak nevezek. Ez abból áll, hogy bőségesen vacsorázom, majd tusfürdő nélkül lezuhanyzom, rétegesen felöltözöm olyan vadász ruhába, amit öblítő nélkül mostam ki és cseppet sem féltek, mert ha lövök valamit, akkor úgyis véres és sáros leszek. Nagy eséllyel ki is szakadhat a ruhám, mert a legtöbb vaddisznók által kedvelt hely, nem egyszerű terep, ahogy az sem, ahova épp készültem kimenni. Ezekre azért van szükség, mert annyira közel kell kerülni a vadhoz, hogy minden illatot érdemes minimálisra csökkenteni. Nyilván a szélirány a legmeghatározóbb, de esélyt sem akarok adni annak, hogy a parfüm illata miatt szagoljon ki. Ezután ellenőrzöm a teljes felszerelést is, ebbe tartozik az íjon található irányzék-világítás, az íjlámpa, a nyílvesszők és vadászhegyek állapota. Az íjam, amit akkoriban használtam, egy Bowtech Carbon Icon csigás íj, ami 55 fonterőjű. Ezt azért említeném, mert Magyarországon nagyvadra minimum 50 fonterőjű íjjal lehet csak vadászni, ami 22-23 kg-ot jelent. A vadásztáskámba teszem a legfontosabb kellékeket is, amik nem sokban különböznek a puskás vadászat során használt eszközöktől. Csigás íjhoz elengedhetetlen az elsütő használata, ami arra szolgál, hogy az ideget ennek a kis eszköznek a segítségével húzom ki. Enélkül a lövés pontatlansághoz vezethet. Viszont ezt mindig a zsebembe teszem, hogy ha a táska az autóban maradna, ez akkor is velem legyen.

Indulás előtt időt szánok arra, hogy párat lőjek az íjjal, hogy ellenőrizzem a pontosságot, illetve megvizsgáljam, hogy az utolsó vadászat vagy gyakorlás óta nem mozdult-e el valami az íjon és ezen semmiképp ne múljon a pontos találat.

A fent említett vadkan esete 2019. szeptemberében történt. Kellemes, nyár végi nap volt. Kimentem vadászni az egyik kedvenc helyemre, ami egy erdő közeli nagy tölgyfa, egy kukorica szóróval a közelében, amit mindössze 15-20 méter távolságra helyeztünk el a fától. Erre a fára mászóles nélkül fel tudok mászni, mert sok ága van és egész magasra fel lehet ülni.

Egy ideje már „üldöztem” ezt a vadkant, vadkamerán is figyeltem a szokásait, de mindig valahogy megneszelt és elkerült.
Azon a szeptemberi estén kicsit késve érkeztem ki, mert sokáig dolgoztam, és még elő is kellett készülnöm a vadászatra, ezért már besötétedett, mire leparkoltam az erdő szélén. Az autóból csendben szálltam ki, és csak az íjam vittem, hogy gyorsabban és hangtalanabbul mászhassak fel a fára. Miközben óvatosan lopakodtam a nagy fához, elégedetten nyugtáztam, hogy a szélirány nekem kedvez, bár már az egyik irányból hallottam, hogy valami közeledik és talán a vaddisznó jöhet, ezért mindenképp gyorsabban kellett odaérnem és felmásznom, hogy beelőzzem. Sikerült csendben a fához érnem és a lehető legóvatosabban próbáltam felmászni, amit szerencsémre nem hallhatott meg, mert a fán ülve még mindig hallottam a közeledő lépteket és apró ágroppanásokat.

Amint elhelyezkedek, a nyílvesszőt és az elsütőt is az íjra szoktam illeszteni, hogy ne akkor kelljen foglalkoznom ezekkel, ha már ott a vad. Erre túl sok időm most nem volt, mert egyre közelebb ért. A kezem reszketett, és egy nagyon kellemes feszült állapotba kerültem már a gondolattól is, hogy hamarosan kilép a bokrok takarásából és ez most milyen egyszerű helyzet lesz. Majd így telt el röpke 2 óra mozdulatlan várakozással és folyamatos füleléssel, mert azt hittem most már nagyon közel került és végre eljön az én időm…
A fáról történő vadászataim során azt tapasztaltam, hogy annyira nyitott és kitett a helyzetem a vadak számára, hogy csak akkor szokott esélyem lenni, ha minimálisra csökkentem a mozdulataimat és csak nézem a sötétet. Ilyenkor szoktam lenyugodni és átgondolni a napi tennivalóimat is. Legtöbbször képes vagyok 6-8 órát is kint tölteni, de sosem szoktam unatkozni. Ahogy így ültem, és néztem ki a fejemből, vettem észre, hogy óvatosan kisétált a szóróra a nagy vadkanom. Annyira csendben mozgott, hogy nem is hallottam a közeledését.Profi volt. Ahogy megláttam, a szívem hevesen kezdett verni, és a torkomban dobogott. Végreee…
Nem sokat vártam, épp csak annyit, hogy elkezdje ropogtatni a kukoricát, mert akkor nem hallja, ha pici zajjal is jár a folyamat. Óvatosan leemeltem az íjat az egyik faágról, felkapcsoltam az irányzék-világítást, majd kihúztam az íjat. Ezután a markolathoz erősített lengőkapcsolóra is rányomtam a tartó kezem mutatóujjával. Piros szűrős lámpát szoktam használni, nekem ez vált be, ezt nagyon jól állják a disznók.

Nyilván ilyenkor is nagyjából csak 2-3 másodpercem van. Ahogy az irányzék legfelső pinjét a disznó tüdőjére illesztettem, már útjára is engedtem a nyílvesszőt. Ilyen esetekben tartom nagyon fontosnak, hogy a vadász, íjjal csak akkor menjen vadászni, ha már magabiztosan tud lőni és nem abban a pár másodpercben kezd el gondolkozni azon, hogyan kell célozni, hol lehet a fix pont és pontosan mit is kell csinálni. Abban a kis időben olyan feszült állapotba kerül a vadász, hogy már csak a disznóra kell figyeljen és az íj használata teljesen rutinszerű legyen.
A nyílvessző becsapódása egyértelmű találati hangot adott és a vadkan hirtelen beugrott a bokrok közé. A sűrűben zúzott, törtek az ágak és pár méter után hangosan kifújt. Ezekből a zajokból tudtam, hogy jól sikerült a lövés, viszont a szabályunk az, hogy találat után körülbelül fél órát várunk, mielőtt elkezdjük megkeresni a vadat.

Kivártam a fél órát, és addigra már a segítség is megérkezett, de én még mindig reszkettem az izgalomtól. A vaddisznómat magam szoktam keresni, ami mostanra már inkább egy izgalmas levezetése lett a vadászatnak. Élvezem is, de azért az egészséges félelem mindig bennem van.
Először megvizsgáltam a rálövés helyét, ahol a véres nyílvesszőt gyorsan meg is találtam a földön. A vesszőn található vérből láttam, hogy ez valószínűleg egy tüdő lövés lehetett és teljesen átment a disznón. Ez mutatja, hogy az íjnak milyen hatékony az átütő ereje.


Ezután követni kezdtük a vérnyomokat a bokorban. Bő vér volt a földön és a bokor alsó ágain is. Gyorsan megtaláltuk a disznót, a rálövés helyétől körülbelül 15 méterre, mozdulatlanul feküdt. Ilyenkor szokott alábbhagyni a reszketésem és jön a megnyugvás.
Zsigerelés után láttuk, hogy a szívet is megvágta a penge, ami egy HELLRAZOR fix pengés hegy volt.
Nem szoktam gyűjteni a trófeákat, de ezt kifőztem otthon és eltettem emléknek.

Írta és fényképezte: Nagy Réka
Forrás: Agrojager