713 grammos őzbakot hoztak terítékre a Békés vármegyei Békéscsabai Borosgyán Vadásztársaság területén. Az őzbakra a társaság egy kedves, visszatérő vendégével sikerült rácserkelni – tájékoztatta az Agro Jager Newst Nagy Árpád, a társaság elnöke.

Nagy Árpád, az elmúlt években, gyökeresen átszervezte a társaság vadgazdálkodását. Egyáltalán nem tartotta működőképesnek azt, hogy a felügyelő bizottság, az intézőbizottság ülésezik, különféle, általuk helyesnek talált döntéseket, légből kapott ötleteket végrehajtsanak, teljesen szembemenve a józan ésszel. Ezért egy háromtagú elnökséget alakított ki, akik gyorsan tudnak szakmai, gazdasági és személyi döntéseket meghozni. Ez, miközben rendkívül gyors döntések születnek, jó a vadgazdálkodásnak és jó azoknak a tagoknak is, akik élvezni szeretnék a vadászatot, természetközelségét, amikor a társaság területén cserkelnek. Természetesen ehhez egy profi, ütőképes hivatásos vadász stábra van szükség, akik, ha szeretik is a vadászatot, a vadgazdálkodás feladatait, de emellett munkahelynek tekintik a vadásztársaságot és nem szabadidős tevékenységként élik meg a munkanapokat. Ez utóbbi ugyanis, rendkívül nagy veszteségeket okoz, mert a munkát, a napi feladatokat el kell végezni, de egy terület fejlesztéséhez, az élőhelyfejlesztéséhez nem elég a napi munka, amellé hozzá is kell tenni, mert, ha nem, akkor csak esély van arra, hogy szinten tartsuk a kezelt, ránk bízott területet. A hivatásos vadász szakma magányos, ezért is kell olyan jól képzett szakembereket képezni az oktatásnak, majd foglalkoztatni, hogy akkor is tudjanak önállóan dolgozni, ha nincs ott az elnök, ha nincs ott a tagság. Kiemelte, hogy a terület jó adottságai mellett, szükség volt egy olyan vadőrre is, mint Pusztai Arnold, aki lelkiismeretesen, nap, mint nap járja a területet és nemcsak a rábízott feladatokat látja el, hanem képes önálló, szakmai döntéseket hozni. Így történt, hogy egy alkalommal azzal érkezett be, hogy megtalálta a tavalyi nagy őzbakot.

Pusztai Arnold kiemelte, hogy 2023-ban tudták, hogy van egy erős őzbakjuk, de úgy döntöttek, adnak neki még egy évet. Ezzel, kétségtelen, hogy hatalmas kockázatot vállaltak fel, de elnök úr bizalmat szavazott és az őzbak a korosítás útjára lépett. Fel-feltűnt. Aggódtunk érte, aztán eljött az ősz, elvetették az agancsokat és csak bízni tudtunk benne, hogy ez a jó őzbak megmarad a télen, hogy nem lesz beteg, hogy nem ütik el vagy nem kerül valakinek a terítékére. Sok aggodalom lengte körül, de azt már tudtuk, hogy az üzekedésben bizonyosan ott volt és a jövő, ha ismeretlen is, valamelyik bakgidában újra felbukkanhat…

Egy április napon aztán egyszer csak megláttam – emlékezett vissza Pusztai Arnold -, de nem ott, ahol eddig láttuk, hanem, ha úgy vesszük, „bebútorozott” a kiskertek alá és az elhagyott telkek között, a régi gyümölcsfák nyugalma alatt terelgette a sutáit – helyesebben, azok vigyáztak a lovagra.

Ha nem voltam óvatos, a suta észrevett és már ugrott is, vitte magával a bakot. Sok lehetőségem nem volt a megfigyelésre, de túljártam az eszükön és gyakran beültem egy bokor alá: onnan figyeltem őket. Valóban, ha egy gyalogos feltűnt, akkor hamarabb észrevették, mint én, de az ember szagát viszonylag jól viselték, ha meg jó volt a szelem, volt olyan hajnal, hogy 30-40 méterre legeltek.

Sok fényképet, videót is sikerült így készíteni az őzbakról és idebent tanakodtunk, hogy mekkora is lehet. Abban maradtunk, hogy 650 gramm biztosan lesz, de ott maradt bennünk a bizonytalanság, hogy esetleg. Ezzel hívtuk fel a vendégünket, hogy találtunk neki egy biztosan 600 grammos őzbakot, de lehet, hogy több is lesz az agancsban, s az probléma lenne-e?

Vártuk a választ, mert egy egyszerű kérdés az efféle. Mi hivatásos vadászok megszoktuk, de súlyos kérdések ezek s nem is kertelt vendégünk. Első kérdése az volt: mikor indulunk?! Alapvetően régen szeretett volna már egy nagy őzbakot lőni. Lehetőség, hogy nagy őzbakot ejtsen el, nálunk több területrészen biztosított, de ebben láttuk, hogy több is lehet – ami igen felkeltette az érdeklődését.

Elnök úr aggódott és mi is, mert a kiskertes rész ugyan nem lakott terület és a vadászterület fontos része, de óvatosnak kellett lennünk és arra kért bennünket, hogy kiskaliberű, őzes fegyverrel induljunk. Annyit jártunk a nyomába, hogy minden rezdülését ismertük, de nem is az őzbakkal volt a gond, hanem a szemfüles sutával küszködtünk. Azon a délutánon azonban, úgy hozta a szerencsénk, hogy csak az őzbak állt kint. A területen nem volt mozgás, emberek nem jártak és olyan közel kerültünk, hogy akár nyílt irányzékkal is elejthettük volna.


Nekem nem is kellett távcső, mert olyan közel volt – mesélte Pusztai Arnold. Tudtam, hogy a vendégem megcélozta. Vártam. Ilyen nagy őzbak nemcsak az elejtő életében, hanem nekünk, hivatásos vadászoknak is, ha úgy vesszük, kilométerkő az életünkben. Sokunk vágyik egy ilyen őzbakra, sokan dolgozunk a szakmában. Jó terület, jó élőhely, jó genetika – ezek az alapjai, de kell hozzá az ember és nálunk Nagy Árpád elnök úr adja a hátteret. Igaz, vissza is követel belőle, az elvárások magasak, de amit szeretnénk, azt előbb-utóbb előteremti és most itt állunk egy ekkora őzbak előtt. Nem kell más szakmai elismerés egy vadőrnek, mint a számok. A trófeasúlyok és a terítékadatok, a tavaszi vadlétszámbecslés. A vadőr keveset beszéljen, de annál többet dolgozzon és majd az elnök és a tagság meghozza az ítéletet. Ezt tudja a vadőrszakma és ki kell mondani: a tisztességes becsületes munka, a másokkal szemben, a tagsággal, a vendégekkel szemben a tisztességes, becsületes hozzáállás meghozza az eredményét. Egy vadőrnek tudni kell hallgatni, tudni kell igazságosnak lenni, tudni kell vadásztatni, vadászatokat vezetni. Lehet magunkat dicsérni, de az előbb-utóbb kipukkad. Ahogy cikáztak a fejemben a gondolatok, ahogy vártam már, hirtelen eldördült a fegyver – mesélte Pusztai Arnold. A pillanat, amikor megcsapja a fülünket a lövés zaja és lessük, hogy mi történik! Az őzbak tűzben rogyott, de mi tudjuk, hogy bármi történhet még! Azonban nem történt semmi s mikor a vendégemre néztem, nagy kő esett le a szívemről.

Persze, odamentünk az őzbakhoz. A vendégem birtokba vette, majd átadtam a töreteket – ahogy illik. Ezek a pillanatok csak a vadászokat illetik meg s mikor eltelt az a pár perc, felhívtam elnök urat. Mondanom sem kell, hogy nagy örömmel fogadta a hírt: – akkor sikerült – nyugtázta. Azonban előttünk voltak még a trófea kikészítésének mozzanatai és a várva várt mérlegelés, ami igazán felülmúlta a várakozásainkat és a vendégünkét, aki nekünk elmesélte, hogy bizonyosan élete legnagyobb őzbakját hozta terítékre, itt, nálunk, a Békéscsabai Borosgyán Vadásztársaság területén, Békés vármegyében, hiszen 713 grammot mutatott a mérleg!

Nagy Árpád, a társaság elnöke hozzátette, hogy az országos trófeabírálatra is elvitték az őzbakot, a mögöttünk álló hétvégén pedig a Békés Vármegyei Vadásznapon – igaz felirat nélkül, de üvegvitrinben kiállították a nagyközönség előtt. Ennek ellenére gyorsan szárnya kapott a hír és sokan megnézték ezt a Békés vármegyei őzbakot. Úgy gondolom, hogy ez az őzbak, ez a genetika, méltán öregbíti nemcsak a vármegye, hanem hazánk hírét is az európai vadgazdálkodók között – tájékoztatta az Agro Jager Newst Nagy Árpád, a Békéscsabai Borosgyán Vadásztársaság elnöke.

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M., lapigazgató
Fényképezte: Pusztai Arnold hivatásos vadász, Békéscsabai Borosgyán Vadásztársaság
Forrás: Agrojager