Hűvös, szellős este volt. Ráadásul az első, egy hetek óta tartó kánikula után. Végre nem fogok megsülni az erdőben és az éjjeli eső hatására, talán szúnyogból is kevesebb lesz – gondoltam, miközben a fővadász számát keresgéltem a telefonomban.

A beszélgetés rövid, de lényegre törő volt. Mivel ebben az időszakban nem szívesen bántom a szarvast, inkább csak egy hangulatos sétára vágytam, így a dúvadazásban maradtunk.

Egy gyors egyeztetés a helyszínt illetően, aztán indulás. Aznap esti vadászterületem, ahol a szarvas- és dámborjak életének védelmét tűztem ki magam elé, a KASZÓ Zrt. 15.000 hektáros egybefüggő erdeiben található és nagyon jó élőhelye a nádi farkasnak, vagyis az aranysakálnak. Azt, hogy ebből az üvöltő veszedelemből sok van, mindenki tudja. Azt pedig, hogy hogyan rejtőzködjön el ez a kivételesen intelligens ragadozó, a számára félelmetes, zöldruhás ellenség elől, azt a sakál tudja a legjobban, a Magyarországon található ragadozó vadfajok közül. Nem számítottam feltétlen sikerre, mert párom, Judit – Prihoda Judit festő és grafikusművész – is, velem tartott, „anyaggyűjtés céljából”, akinek ilyenkor a fényképezőgép úgy szokott kattogni a kezében, mint egy-egy, jobbfajta Gatling géppuska, ami többezer lövésre képes percenként.

Kimentünk tehát az autóval. Megálltam az aszfaltos út és egy farakás között úgy, hogy ne lehessen látni a kocsit az erdőből. A sorompót gyalog elhagyva, betöltöttem és biztosítottam a puskám, majd a vállamra vettem. Sétálva indultunk a hosszú egyenes úton, amit 200 méterenként, utcaszerű nyiladékok kereszteztek. KASZÓ erdeje több szempontból is gyönyörű. Sok helyen azért, mert tankönyvi rendezettséget fedez fel benne az ember, máshol meg pont azért, mert a Natura 2000 programnak köszönhetően, igazi őserdőben érezheti magát a vadász.

Legtöbbször olyan arcát mutatja, mintha valami mesében járnánk, ahol bármelyik pillanatban előléphet a fa mögül Harry Potter és Hagrid a vadőr, vagy épp Piroska és az a bizonyos farkas. De ne szaladjunk ennyire előre…. Az eső miatt megtelt pocsolyák szinte hívogatták gumicsizmás lábaimat, hogy beléjük gázoljak, mint a kisgyermek, de lebeszéltem magam, az ezzel járó csobogásra, illetve zajra való tekintettel. Mint említettem, hosszú kánikulán voltunk túl, ami mindenkit megviselt az utóbbi hetekben. Baktattunk előre. Lassan, csendesen. A fák alatt a legtöbb helyen vaskos páfrány-szőnyeg helyezkedett el, amiben egy süldőt is nehéz észrevenni, nemhogy egy süldő rókát, vagy akármilyen dúvadat. Szemben 3-400 méterre egy dámtehenet pillantottunk meg az úton.

Borjú nem volt mellette, de bíztunk benne, hogy az valahol a sűrűben pihen. Mikor 150 méterre megközelítettük, a tehén beváltott a fenyvesbe. Ekkor egy fedett erdőrészhez értük. Mivel a fák összezártak, így sokkal sötétebb volt bent, aminek köszönhetően az úton lévő hatalmas vízfoltokból kiváló dagonyák lettek. 300 méter után, egy tisztásra érve, mezei nyúl álcázta magát, 8 méterre tőlünk. Az álca abból állt, hogy először kővé dermedve várta, hogy mikor megyünk tovább.

Aztán mikor látta, hogy nem jelentünk veszélyt rá, jobbról és szemből is megmutatta magát, remek pozíciót nyújtva Juditnak a fotózáshoz. További dámokat vettünk észre egy vadföld túloldalán és egy hatalmas, kopasz kant, ami elég messze volt ahhoz, hogy ne vegyen rólunk tudomást. A kan háta, már kilátszott a páfrányból és amikor a fejét felemelte, láttuk a fehéren világító agyarakat is. De mivel nem disznóra jöttem, némi várakozás után úgy döntöttünk, hogy elindulunk vissza az autó felé. Mindig megvan a maga rituáléja annak, ahogyan együtt közlekedünk az erdőben. Amikor kereszteződéshez érünk, Judit kb. 10 méterrel előtte megáll.

Én leveszem a puskát a vállamról és benézek mindkét irányba, hogy van-e ott valami? Természetesen most sokan azt gondolhatják magukban, hogy „miért nem keresőtávcsővel teszem mindezt?”. Azért, mert ha megállapítom, hogy az általam megfigyelt/észrevett vad lőhető – és most nem bakról vagy bikáról beszélek, amit hosszabban kell bírálni – akkor már nincs időm puskára váltani, mielőtt bevált a páfrányos szőnyeggel leterített erdőbe…. Nem volt ez most sem másként. A harmadik kereszteződésnél jártunk, amikor intettem Juditnak: „Állj!”Levettem vállamról a puskát és csendben osontam az úton, amikor jobbra megpillantottam valamit.

Először én sem tudtam pontosan mit látok és az útban lévő törés miatt, csak egy „apró” állat fejét láttam, ahogy a füves sávon közeledik. Talán rókakölyök – gondoltam – és automatikusan elkezdtem cincogni, hogyha másért nem is, de egy fotó erejéig közelebb csalogassam VUK-ot. Szépen jött is, amiből arra következtettem, hogy tetszett neki, hogy „egérül” szóltam hozzá… Közben én takarásba helyezkedtem a sarkon. A takarás viszont olyan jól takart, hogy én sem láttam semmit belőle. Így, csak szabadkézi lövésről lehetett szó, kilépve fedezékem biztos álcája mögül.

Még egyszer ránézek, hogy megbizonyosodjak, mi is jön az úton valójában. Ekkor már a céltávcsövem 12-es nagyításon volt, a fülvédőt a fejemre igazítottam és a puska is tűzkész állapotba került. Hátha! Jutka nem látta az állatot, de a mozdulatsorból tudta, hogy ami most jön, az lehet, hogy hangos lesz… A cincogást sem hagytam abba, kis szünetekkel, de végig folytattam. Egy utolsó egérsirám, miközben kiléptem a takarásból. Ekkor viszont, még én is meglepődtem. SAKÁL!!! Nem is kicsi!! – szólalt meg egy belső hang szinte üvöltve!

Mint a lassított felvételt úgy látom magam előtt most is, ahogy a szálkereszt a fejtető felől, lassan a nyakra ereszkedik. Eközben az elsütő billentyűt finoman préselve vártam a pillanatot, hogy puskám megveregesse a vállam, jelezve, mintegy elismerve, a sikeres találatot. És ebben a pillanatban fülvédőm tompított és megjött a várva várt tompa durranás. Prédám, ugyanabban a másodpercben elfeküdt és nem mozdult többé. Egy utolsó pillantás a céltávcsövön át. Megvan!

Reflexből úrjatöltöttem és biztosítottam, majd azonnal elindultam felé. Tudtam, ha ott érte a lövés, ahol gondolom, már a durranást sem hallotta. Mikor odaértem hozzá sok dolog kavargott bennem. Ha nem állunk meg a nyúlnál, ha nem nézzük olyan sokáig azt a kant, egy jó fotó lehetőségére várva, talán sosem találkozunk.

Mert nevezhetjük szerencsének is, de akár kisebb KASZÓ-i csodáknak is ezeket… Mint ahogy azt is, hogy első és – eddig – utolsó sakálomat, szinte pontosan ugyanott lőttem, pontban 20:45-kor, július végén, telihold idején.

Írta és fényképezte: Csáki Gábor
Forrás: Agrojager