Vidéki utamon találkoztam vele. Látogatóba jött oda, ahol én is látogatóban voltam. Megismerkedtünk. Nem volt nehéz, mert már elöljáróban kiderült, hogy mind a ketten vadászok vagyunk.

A vendégszoba levegője tele volt különféle illatszerek hervatag illatával. A jelen lévő négy hölgy négyféle illattól illatozott. Mondhatom, egyik sem volt kellemes. A négy illatszer együttesen pedig förtelmes. A szép Grasse kertészete jutott eszembe, a francia Riviérán. Évente nyolcvanmillió kis virágtündér hal ott meg ezért a – büdösségért. Vagy mint a derék vasiak mondják: buedoességért…

A hölgyvadász – tudományos néven ,,venatrix” – beszélt, a többiek – szólásszabadság ide, szólásszabadság oda – hallgattak. Én is. Nemcsak férfiudvariasság, hanem vadászlovagiasság is van a világon…

Az asszonyka – valljuk be – önarcképfestő volt a javából. Szemöldöke helyén valami feketeség ívelt, szempillái süntüskékké merevedtek, ajkai pedig a legbolsibb vörösben égtek, éppúgy körmei, amely színt, mint a paraszti vers mondja, ,,nem az Isten kente rája…” Dús hajzatát, amely hátul függönyként lógott mélyen alá, a hiperoxid kíméletlenül megszőkítette, pedig, mint mondják, az nemrég még fekete volt, mert ha szőke lett volna, most bizonyára bronz színben tündökölne. Csinos, fiatal nőcske volt röviddel ezelőtt, kár, hogy így elcsúfította magát, mondták titkon a barátnői… Mondani sem kell, hogy fején divatos ,,fecskefészek” ült, felerészt a homlokán, úgyhogy könnyen beleláthattam. Megállapítottam, hogy fecskék persze nincsenek benne, de fél liter bor könnyen elférne a belsejében. Egyébként tudjuk, hogy a kalap veszített régi jelentőségéből. A férfiak közül sokan már nem is viselik. A köszöntésre mind kevesebben használják, mert az ésszerűbb római köszöntés Európa-szerte folyvást tért hódít. A nők fejéről is eltűnik a kalap, mert amit viselnek, az nem kalap. Sőt. Gondosan ügyelnek, nehogy véletlenül kalap alakja legyen. Igaz, hogy megszokás dolga, milyen korszakban mit nevezünk kalapnak vagy torzkalapnak.

Tehát csitt! Az asszonyka beszél.

– Mindig sportoltam. Egész életemben. Kezdtem a korcsolyával, folytattam a biciklin. Már kislány koromban. Azután jött a tenisz. Labdarúgó – megvallom – sohasem voltam. Férjhez mentem az uramhoz… hát persze az uramhoz. Az meg gazdaember… No, majd jön később… még nem ismeri… és akkor lóra adtam magamat. Lóra! De amikor az első vadászaton megláttam az uramat, ahogyan a fácánokat lövi, odavágtam a korcsolyát, kerékpárt, labdaütőt, lovat, és felcsaptam vadásznak. ,,Vadász leszek!“, kiáltottam.

– Okosan tetted – szólt közbe az egyik hölgy óvatosan.

– De, Jucikám… – akart mondani valamit a szintén csinos (de már valamelyes kopással) Dereglyeiné. Tovább azonban nem jutott, mert Jucika már alaposan elkészítette a szavak arcvonalát.

– Hallod-e, Jucikám? – fente a nyelvét a szóra az asszonyka mostohatestvére, de annak sorsa is mostoha volt. E tekintetben.

Tehát csitt!

– Vadász leszek! Nahát tudja, az uram úgy lő, hogy az csuda. Ha látná! Kivált golyóval. Van neki valami golyós fegyvere, azzal a névjegyet élen lövi harminclépésnyiről. Az árvácskák fejecskéjét is. Jujjuj! Csak úgy röpülnek…

– Hölgyeim és uraim – szólalt meg hangosan a háziasszony -, menjünk át uzsonnázni.

Mialatt a szomszéd szobában csigalassúsággal a terített asztalhoz telepedtünk, azon gondolkoztam, hogyan látja meg az ura harminc lépésnyiről a névjegy élét? Mert kora ifjúságomtól hallom ezeket a névjegymeséket, de soha ilyen névjegyet nem láttam. Meg a feldobott krumplik! Ó, jaj! Amiket a pisztolygolyó szertelő, és a többi. Az árvácska hagyján, bár fájhat szegénykének nagyon, amikor a feje leröpül a nyakáról… Emlékszem arra is félelmetes világossággal, hogy serdülő vadász koromban szolgált a híres Hadik-huszárezredben Aradon egy daliás osztrák főhadnagy. Híres vadász volt, és róla is efféle névkártyadolgok keringtek. Nem is nyugodtam addig, amíg a városligetben valami öreg fába bele nem dolgoztam névjegyemet. Élével. No, most gyerünk, a kis Bayard-puskával. Harminc lépés. Húsz lépés. Végre tíz lépés. Nem láttam én abból semmit a világon. Semmit. Igaz, hogy akkor – ajaj- még nem voltam messzelátó…

Rettentő sebesen gondoltam mindezt végig, addig, amíg az asztalhoz telepedtünk. Természetesen én az asszonyka mellé. Hadd folytassa!

– Hát tudja, az semmi! Az uram egyszer lelőtte a méhet az akácfavirágról.

,,Gyilkos!” – gondoltam magamban, másik szomszédnőm pedig, a kis kövérke hölgy, köhintett.

– Hiába köhögsz, mert így volt! – szólott kissé epésen az asszonyka, és izgalmában a fecskefészek majdhogy az orrára csusszant, ami elég szokatlan jelenség lett volna, mert hiszen a fecskefészekkalapot másik, mégpedig lapos kalapféle rögzítette hátul annak rendje és módja szerint a szőke tarkójához, amely függvény az elülsővel, a fészkessel nyilván szerves összefüggésben állott. Szóval, ahogyan divat…

– Lelőtte a röpülő lepkét is – folytatta Jucika.

– Bizony ez már nagy dolog – szóltam közbe bátortalanul és némi tartózkodással -, hiszen a legtöbb lepke szökdécselve röpül.

– És egészen apró lepke volt.

– Még nagyobb lövési készséget és ügyességet bizonyít – szóltam most már bátrabban és természettudományi ismereteimet fitogtatva a társaság előtt. – Mert vannak a maláji pillangók, madárka nagyságúak, hivalkodó, pazar, csillogó azúrkékek, ezeket könnyebb volna golyóval eltalálni… Szegény ,,repülő virágok!”…

Dereglyeiné mélyet sóhajtott.

– Tudja, hogy szarvasbikát is lőttem már?

– Hol? – kérdeztem szerényen.

– A ,,blattján”.

– Nem úgy értem. Földrajzilag.

– A pi-pi-pilisi hegyekben – makogott az asszonyka -, jaj, ez a vörösbor.. a fejembe szállt… Há-há-há…

– Há-há-há-há… – kacagott mindenki.

És ebben a megváltó pillanatban hangos csengetés hallatszott az előszoba felől.

– Jaj, az uram! – kiáltott lelkendezve az asszonyka. – Eladta a disznókat… az autót én vezetem haza!…

Csakugyan az ura jött. Hatalmas, tagbaszakadt, kellemes, napbarnított, komoly arcú, gazdakülsejű ember. Bemutatkoztunk.

– Pocor Mihály vagyok – mondotta.

Az asszonyka szent áhítattal nézett az urára.

– Miska! A kocsit én vezetem! – szólt kérlelőn és bűbájos hangon.

– Igen-igen – válaszolt szelíden és angyali nyugalommal a férj.

Véget ért az uzsonna, ami egyben vacsoraféle is volt (pesti társaságokban: ,,ucsora”). A háziasszony felállott, és valamennyien visszamentünk a vendégszobába, ahol Mihály szerényen apró párnás székecskére ült. Sírt is az alatta…

Dereglyeiné vitte most a szót, gyűlt benne össze elég. Pocorék azonban hamarosan felkerekedtek és elmentek.

– Szegény Juci! – szólalt meg most a háziasszony komoly hangon.

– Nagyszerű lövő lehet az ura, és ő is kitűnő vadász – jegyezte meg ártatlan arccal férfi vendégtársunk.

– Ugyan hagyja! – felelte a háziasszony. – Jucinak talán sohasem volt fegyver a kezében.

– Hát a szarvasbika?

– Sohasem látott Juci bikát, hacsak nem a gazdaságban.

– És az autó?

– Az ura vezeti, Mihály. Jó ember nagyon.

– Hiszen annyi meggyőződéssel beszélt…

– Ez a természete. Sokszor elmondta Juci már ezeket. El is hiszi már. ,,Aufsnájdol.” Felvág. Így mondják Pesten, ugye?…

Avarffy Elek

Forrás: Vadászlap