Naponta pörögnek az interneten a terítékre került szebbnél szebb bikákról készült képek, de a rövid kisérőszövegekből maximum néhány adatot tudhatunk meg róluk. Elnézve ezeket, gyakran hiányzik a vadászat története, mert hiszen az a lényeg…


Kürtöspuszta – az egyik legkisebb település Somogy megyében – vadászterületünk nyugati határán fekszik, de napjainkban már igen érdekes képet mutat. Egykor a környék uradalmi birtokaihoz tartozott, és cselédek lakták, ma valószínűsíthetően az ország egyik legszegényebb lakóhelye. Maga a falu csupán két utca, romos házak és lepusztult épületek alkotják mindenütt, mindemellett a Metodista Egyház – viszonylag jó állapotban lévő – missziós épülete is itt található.

A községhatár vad élőhelynek azonban kiváló, ugyanis jórészt erdőkkel és fasorokkal szegélyezett, nagy kiterjedésű termőföldek alkotják, délkeletről pedig a Pelőcz-erdő határolja.

Augusztus utolsó napjaiban Kiss Feri és Őss Laci éppen Kürtöspusztán vadásztak. A nagy ciroktáblára egy koros, impozáns agancsot viselő, bőgő szarvasbika váltott ki eléjük, több tarvad társaságában. Még jó fénnyel sikerült elbírálni a 8-9 kilogrammos agancsot viselő vadat, amely azonban meghaladta Feri lehetőségeit.

Másnap felhívott, hogy találtak egy jó bikát – nekem.

Igen örültem a megkeresésnek, és igyekeztem úgy intézni a dolgaimat, hogy a néhány nap múlva kezdődő idény első délutánján már meg tudjak jelenni az említett kürtösi területen. Feri jelezte, hogy lehetőség szerint szeretne ott lenni az elejtésnél.

A nyugati határúton befordultam a fasorban lévő útra, ahol ő már várt rám. A kocsikat ott hagytuk, és a jó fedésben lévő úton leballagtunk a keleti sarokig. Ott egy igen nagyméretű les található, amelynek elkészítéséhez vadőrünk, Ország Pista a telepen található összes fűrészanyagot igyekezett felhasználni. Ez jórészt sikerült is neki, ugyanis a les alapterülete akkora lett, hogy egy felnőtt ember is el tudna feküdni rajta. Hát kényelmesen elfértünk ketten is, és óvatosan leskelődtünk ki nyitott pereme felett.

Még napnyugta előtt gyenge bőgés hallatszott az előttünk elterülő füzes-rekettyésből. Hamarosan meg is jelent egy nagy bika, amelyet az alkalomhoz megfelelő izgalommal, és a vadászláz jelentkező tüneteivel figyeltünk meg. A vad azonban nem az „én bikám” volt, egy erős agancsú, de kímélendő példányt láttunk. Hamarosan néhány tarvad is csatlakozott hozzá, és a cirokban lévő bőgőplacc felé indultak.

A fasor másik oldalán megszólalt még egy bika. Tudtuk, hogy ott egy kis tábla cirok van, és a sűrűben, amelyben a vad tartózkodik, arrafelé is jó váltók vezetnek.

Mivel a másik bika sötétedésig kint maradt, és egyfolytában bőgött a teheneit hajtva, meg sem próbálkoztunk a cserkeléssel a táblán keresztül. Csendesen levonultunk, és hazamentünk.

Másnap reggel, már egyedül, újra a nagy les felé ballagtam a sötétben. Már messziről hallottam a bőgést, de valahogy nem a nagy ciroktábláról. Felkapaszkodtam, és akkor jelentek meg az első fények. Amikor a bika megszólalt, már tudtam, hogy újra a fasor túloldalára váltott ki.

Megindultam hát a néhol mellig érő, gazos, harmatos ciroktáblán át. Tudtam, hogy van egy cserkelőút, ami a túloldalra vezet, bár a kitisztításánál nem voltam jelen. Érzésre a sarok felé igyekeztem, de valahogy nem sikerült megtalálni. Hosszú percekig tétováztam, hogy mit tegyek, majd a bika bőgése cselekvésre ingerelt. Láttam egy vadváltót, amely nyílásának magassága csak a combomig ért ugyan, de lehajoltam és bebújtam. A fasor talán húsz méter széles volt, de előre pillantva láttam, hogy nagyon rosszul döntöttem. Előttem a váltó sűrű ágakkal volt tele, nagyon nehezen tudtam csak előre haladni. Több gally is eltörött a lában alatt.

Ahogy odaértem a másik oldalra, éppen akartam kinézni, hogy merre vannak a szarvasok, amikor hatalmas robajt hallottam. Észrevettek, és egyszerűen berontottak a sűrűbe.

A cirkon visszafelé már nem is törődtem azzal, hogy mennyire lettem vizes. A lesen még sokáig üldögéltem, szárítkoztam a kelő nap melegében, majd elballagtam az úton kifelé.

Aznap este a másik oldalon próbálkoztam. Még magasan járt a nap, amikor kiértem Kürtöspuszta utcájának végére, elhagyva az utolsó házakat. Az erdőig vezető út szűk volt, a levágott akácok sűrű sarjai hamarosan arra kényszerítettek, hogy gyalog folytassam az utat. A cirok mellett kerestem egy alkalmas helyet, ahol némi takarást is biztosított a fás szegély, és a székemre ültem. A lőbotot magam elé állítottam, és a puskát ráakasztottam.

Melegen sütött a nap, és amíg le nem ment, semmit sem hallottam. Amikor hűvösebb lett, bőgni kezdett egy bika. Azonban nem ott, ahol vártam, hanem a tőlem nyugatra elhelyezkedő negyven hektáros napraforgótábla túlsó oldalán.

Azzal nyugtattam magam, hogy ez biztosan egy másik vad, nem az, amire várok.

De a kis cirokföld aznap este néma maradt.

A következő napon nem tudtam kimenni. Vadásztársaim azonban kiültek, Feri a nagy lesre, Pista pedig a napraforgóra. Már sötét este volt, amikor hívtak, hogy a nyugati oldalon bőgő bika – az „én bikám”.

A következő nap vasárnapra esett. A hétvégi, hajnali vadászatokat nagyon kedvelem. Általában csak én vagyok kint a területen, a vadászat közbeni kóborlásaimnak semmi nem szab határt, és ilyenkor nem sietek sehova.

Aznap reggel, még sötétben megálltam a kürtösi út mellett, a Pályaerdei istálló közelében. Utam a romos épület falainál vezetett, és egy kis réten kellett elhaladnom, hogy a napraforgótáblát meg tudjam közelíteni. Már a réten hallottam egy bőgő bikát. A magasles a fasor túloldalán állt, óvatosan átlépkedtem rajta, és felmásztam a létrán.

A gím ott volt a közelemben, de még semmit sem láttam. Ahogy világosodott, megindult, de egyedül lévő, kereső bika volt. Mire az agancsát szemügyre vehettem volna, már elveszett a napraforgószárak között.

Amikor felkelt a nap, meghallottam a másik bikát is, ott bőgött a kis cirokban, ahol legutóbb vártam. Tanácstalanul üldögéltem a magaslesen, nem tudtam, hogy mitévő legyek. Megtehettem volna, hogy visszasietek a falu másik utcájára, és megpróbálom csendesen megközelíteni a bőgőhelyet, de sokáig nem tudtam elszánni magam. Már elég világos volt, mire felálltam és szedelőzködni kezdtem. A hangját már negyedórája nem hallottam, kétséges volt, hogy egyáltalán ott van-e még…

Mielőtt lemásztam volna a létrán, felemeltem a távcsövet, hogy a negyven hektárnyi napraforgó tányér között még egyszer körbenézzek. Közben bőgés ütötte meg a fülemet, nem is túlságosan távolról.

A bika ott volt. Jött visszafelé, a tehenek pedig előtte ballagtak. Az agancsát még nem tudtam rendesen szemügyre venni, messze volt, de közeledett. A tábla erősen hullámzott, domborzata néhol eltakarta előlem a szarvasokat. Amikor újra előtűntek, áthaladtak egy tiszta területen, ahol megnézhettem rendesen mindegyiket.

Az „én bikám” volt. Feri beszámolója egy koros, rövid, de erős szárú, abroncsos agancsot viselő vadról szólt, amelynek az egyik koronaága sajátos ívet írt le. Ezt felismertem ugyan, de a lőtávolság határán kívül mozogtak. Nem sokkal, de nem kockáztattam.

Néhány perc múlva elszorult torokkal láttam, hogy az erdő felé veszik az irányt, de tartják a távolságot. Éreztem, hogy úgy fognak eltűnni a szemem elől, hogy nem lesz lehetőségem lövést tenni rá.

Sok mindent nem tehettem. A már leszáradóban lévő napraforgó között halkan cserkelni lehetetlenség, minden lépés zörög, a hajladozó szárak suhognak. Tudtam, hogy el kell engednem.

Akkor történt valami, amire nem számítottam. A nagy bika megállt és felszegte a fejét. Hosszan bőgött, majd a hang félbeszakadt. A nagy testű szarvas megiramodott…felém. Akkor vettem észre, hogy odakeveredett egy fiatal bika, és túl közel került a tehenekhez, ezt már nem tűrhette. Az erdő felé futottak ugyan, de felém is, így egyre csökkent a távolság.

Amikor a kis bika eltűnt a fák között, a nagy megállt tőlem mintegy 160 méterre, a fejét feltartotta, és az erdőt nézte. Felemeltem a puskát, és amikor az oldalán volt a szálkereszt, lőttem.

A bika azonnal lerogyott. A magas napraforgótól semmi egyebet nem láttam, de továbbra is oda céloztam, ahol állt.

Két-három perc is eltelt, mire észleltem valami mozgást, az agancsát, ami forgott jobbra-balra. Ebből tudtam, hogy még él. Azonnal leszálltam, mert a lesről lehetetlen volt lőni rá. Próbáltam tartani az irányt a magas napraforgó között, de majdnem elvétettem, akkor vettem csak észre, amikor már szinte ott álltam felette.

Észrevett, felugrott, de csak a hátuljával volt képes rá. A feje a földön maradt, és a mellső lábak sem engedelmeskedtek neki. Tolni kezdte magát, a sokágú, erős agancs pedig forgott, törte-zúzta a napraforgószárakat.

Meglőttem, a földre rogyott. Emelte a fejét, meglőttem megint, az agancs abbahagyta a csapkodást, és a bika kiszenvedett.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, mire feleszméltem abból az állapotból, amit a szarvas haláltusájának közeli szemlélése, megélése okozott.

A puskát erősen szorítottam, és folyt a víz a hátamon. Ahogy az agancsot először megérintettem, lassan feloldódott minden. A nemes vad ott feküdt előttem.

Lehajoltam, a fejét illőn elrendeztem, terítéket készítettem… magamnak.

Miután úgy éreztem, hogy eleget voltam vele egyedül, bár még korán volt, felhívtam Ferit. A hangja még álmos volt, amikor felvette.

– Itt állok a bika felett… – mondtam neki. Ha gondolod indulhatsz, várlak a réten, a romistálló mellett.


Megjelent a szerző (Varga Csaba) Szajkók – novellák, tárcák, hangulatok című kötetében.
Forrás: Nimród