A Tisza árterében hűvös áprilisi szél vagdalkozik, porzik tőle a nemrég vetett kukoricaföld, hajlong az ámorcserje bozót, rázzák a levelüket a magas nyárfák.


Az ártéri erdők között vezető utakon néhol mély gödrökön hajtunk át - amelyet a nehéz közelítőgépek kereke vágott -, a sarkoknál megállunk, óvatosan kinézünk a földekre és a sarjadó lucernásokra. Az északi szél fújja az arcunkba a mindenhol tenyésző nyárfa magszőrét, megtapad a ruhánkon, s az utak mellett, a széltől védett zugokban fehérlik tőle a talaj.

Az egyik útról kilépve meglátunk egy bakot egy sutával a vetésen időzni. Kísérőm jelzi, hogy lőhető, így óvatosan behúzódunk a fák közé, hogy a köztünk lévő távolságból minél többet „el tudjunk lopni”. Mire lőtávolba érünk, és egy nyárfa mellett óvatosan szemügyre vesszük a kukoricatáblát, az őzek már nincsenek sehol. Talán a közeli fasor bokrai alá ugrottak be, mikorra a közelükbe értünk.

Mielőtt visszafordulnánk, Laci int, hogy menjünk végig az erdő mellett, nézzünk ki még az ott tenyésző bokrok mögül, de vadat nem látunk arra sem.

Sok idő van még napnyugtáig, így egy másik szeglet felé fordulunk, ahol – még távolról - kint csipegető bakokat figyelünk meg. Az egyik ígéretes, így elindulunk a fák takarásában, hogy a közelükbe érjünk. A bakok egymást hajtják, vagyis a kisebb testű a nagyobbat… Fellépése erőszakos, támadó, így a másik hamarosan fel is adja a küzdelmet, nem fordul vissza a mező széléről újra szégyenben maradni. Kis ideig álldogál még a gazos mellett, majd belép a csalán közé, és eltűnik a fák között.

A kis termetű bak pedig magára maradva oldalra ballag, egy rekettyebokor hamarosan kitakarja, ezért átmenetileg eltűnik a szemünk elől.

Kísérőm nyomában haladva a fasor mellett egészen a bokorig lopakodunk, ő kinéz, majd hirtelen visszakapja a fejét.

A bak jócskán eltávolodva ugyan, de kint maradt az éppen csak kikelt kukoricán, és lefeküdt a földre, a hátát mutatva nekünk. A szél így kevéssé éri, és, hogy mikor áll fel… azt nem lehet kiszámítani. Visszahúzódunk, és a fák takarásában egy új tervet eszelünk ki.

Oda, ahol az őz lepihent, az erdőből egy félsziget nyúlik ki, melynek végéből nézve a vad lőtávolban van. A szél olyan erősen fúj, hogy megkockáztatjuk a cserkelést a fák között, a zajunkat így nem fogja meghallani.

A magas nyárfák alját a kukoricaföld felől bozót takarja, s az ámorcserje között átlátni, szemmel tudjuk tartani a bakot, miközben felé haladunk. Az csak nyugodtan fekszik tovább, néha forgatja a nyakát, nézelődik.

Laci int, hogy egyedül menjek tovább, ő marad a takarásban, a kis erdő csúcsán magányosan álló fához vezető utat még óvatosabban kell megtennem. Átlépek egy kis tisztáson, s hamarosan a fa mögött vagyok. Ágai mélyről fakadnak, jól elrejtenek, miközben a lövéshez készülődöm. Az egyik ágra ráfektetem a puskaszíjat, úgy támasztom fel a puskát, és célba veszem a bakot.

Fektében nem lövök rá, de felállni nem akar sehogy sem. A nyugalmas hely, távol minden zajtól, óvatlanná teszi, még kísérőm jól hallható zörgésére is csak nézelődik.

Negyedóra is eltelik, én várok türelmesen, de Laci kezébe veszi a dolgot. Lépkedni kezd, amikor pedig ez sem elég, felkap egy ágat, eltöri, és köhint néhányat.

Az őzbak testébe feszültség költözik, lábát maga alá húzza, és a következő reccsenésre nagyot lendít testén, és feláll.

Abban a pillanatban meghúzom a billentyűt, s a jól hallható találat a bakot leteríti a földre. Már ismétlés közben látom, hogy felpattan, és futni kezd – az erdő felé oda, ahol barátom várakozik.

Néhány lépés, és szinte felbukfencezik, majd újból lábra kap, és fut tovább.

Érzem, hogy a lövésem talált, látom az őz viselkedésén is, hogy sebzett, ezért futtában célba veszem, és rálövök megint.

A seb az odalán vöröslik, mégis eléri az erdőt, és beront egy bokor alá.

Várunk néhány percet, majd utána indulunk. Két oldalról közelítünk, a bak még mozog odabent, de már nem menekül. Laci belép, s szól, hogy leereszthetem a puskát, és menjek be én is.

A bak teste, fejének mérete megdöbbentően kicsi. Agancsa magas, vékony szárú ugyan, de mutatós. Hogy miképpen kergette el a szemünk láttára azt a nagy bakot, szinte érthetetlen…

Birtokba vesszük, majd az első lövés nyomát keressük rajta.

Nyaka mögött érte a golyó, s úgy vitte át a nyakbőrét, hogy sem csontot, de még csak húst sem ért benne…

Az erdő melletti a füves úton készítjük el a terítéket, melyen az ártéri vad fekszik. A zúgó szél közben felerősödik, tépi az ámorcserje bokrokat, s egyre csak port hord a kukoricavetés felől.

Forrás: Nimród