Egy dunántúli ember került a mi vidékünkre, a bérces erdélyi rész egy igen vendégszerető városába. Jött, de nem is ment el. Megszeretett bennünket, megszerette borunkat, borongós hegyeinket, szép asszonyainkat, víg társaságunkat és örökre ide fűződött szívével, lelkével. Alighogy megismerkedett a mi társaságunkkal, azonnal beállott körünkbe – vadásznak. Velünk vigadott, velünk búsult s teljesen asszimilálódott hozzánk. Még különleges virtusainkat is teljesen átvette s talán még külsejében is olyanná lett, mint amilyen a mi vidékünk: folyton váltakozó – a szépségben. Ez a dunántúli ember vadászgatott már őshazájában is, de nálunk valóságos Nimród lett, kit minden egyéb fölött ez a szenvedelmes sport érdekelte a legjobban. Szerette a gyönyörűen váltakozó vidéket, minket, s azt a pajzán vadász-kedélyességet, mely nálunk minden vadászatban megnyilatkozott…

Első kirándulásainkon még szótlan volt. Úgy viselkedett, mint aki fél a mi fensőségünktől. Jámbor arcot vágott, s eltátott szájjal hallgatta a vadászhistóriákat, melyekkel mi szolgáltunk az ő lelkének, de egyszercsak megeredt a nyelve, mint a pergető s egyre-másra ontotta a jóízű adomákat, vadász-történeteket, merész-mondásokat. Határtalanul élveztük a Józsi elbeszéléseit, s kezdtük respektálni.

- Hiszen ez is tud valamit,
- szólott egyik kollégánk.
- Messziről jött, el kell, hogy higgyünk neki mindent, - jegyezte meg a másik.

A harmadik csak „üm-getett” s mosolygott az előadásán, melyet nagyon érdekessé tett a dunántúli kiejtés, az a tájszólás, mely előttünk teljesen idegen, s így magába véve is érdekes volt. Minden mondását magunkba szívtuk. Ő tőle hallottam ezt a jóízű vadásztörténetet is melyet most elmondok.

A felelősség őt terheli.

Híres vadászok a mencseliek, - mondá, de bizony velük is megtörténik olykor egy-egy „casus”, melyen nagyot kacag a világ.

Egy alkalommal – én is velök voltam – kirándultunk a közeli nagy erdőségben, szarvas-vadászatra. Egész nap sikertelen volt a vadászat, de már alkonyra hajló délután meghozta a szerencsét. Egy tizennégyes szép szarvasbikát hoztak terítékre.

Haj volt öröm, vígság! Én, aki csak, mint műkedvelő rándultam ki velük, annyira hatása alatt voltam a vadászat gyönyörének, hogy nyomban fogadást tettem, hogy fölcsapok a nemes sport hívének. Szavamat be is váltottam.

A mencseli erdőség zengett, zúgott a daltól, s míg a szép vadat kizsigerelték, máját, tüdejét, veséjét gondosan kifejtették, eljött az este.

- Mit csináljunk már most a szép áldozattal? – kérdezték egymást a boldog vadászok.

Abban állapodtak meg, hogy ott hagyják, úgy sincs ragadozó az erdőségben. Hazamennek, megvacsorálják a szarvas vadász-részeit, megisszák az áldomást s az éjben vígan kocognak ki szekérrel a nemes vadért. Úgy is történt.

Ám a nagy öröm sokszor rossz tanácsadó, akárcsak a harag. Menet betértek a mencseli árendáshoz, kivel konfidens barátságban éltek, a vidám vadászok. Ott elbeszélték vadászörömüket s azt is, hogy hol fekszik a fejedelmi áldozat kihűlt teteme. Azután elmentek a nagy vadásztorra. Fölzendült a vig nóta, folyt a gyöngyöző bor, a szép vadász-zsákmány, pedig élettelenül hevert a mencseli erdőn. Fejedelmi tetemére az éj ezüsthajú, sápadt arcú királynéja nézett le a kék égről hidegen, fagyosan…

Éjfélre járt az idő, mikor a vidám vadászok, a kocsival kifelé ballagtak a véres dráma színterére s nagy örömmel emelgették föl a vérbefagyott áldozatot a szekérre.

De uramfia! – mi történik most?!...

Az egyik vadászcimbora álmélkodva kiáltott föl:

- Miféle szarvas lehetett ez fiuk!! Hiszen meg van vasalva!... Nézzétek, hogy csillog-villog patáján a patkó…

Rettenetes volt a meglepetés, mikor konstatálták – a mámortól kissé már kitisztult füvel, hogy bíz az egy csontra soványodott szamár.

- Teringettét, most már mit cselekszünk? – kérdezgették csodálkozva egymástól.

- Hallgatunk, mint a sír… Letagadjuk mindenki előtt, hogy mi szarvast lőttünk.

- No ez a csúfság egész életünkön át kísérni fog!...

- Tagadni kell!... Azt fogjuk mondani, hogy csak vadásztrófeát akartunk csinálni…

Búsan hagyták a víg vadászok a mecseli erdőt, szerencsés vadászkirándulásuk színterét, s napokig nem is mutatkoztak emberek előtt…

De hát nincs titok a földön, amely ki ne derülne előbb-utóbb. Rebesgetni kezdték a mencseliek a dolgot s már azt is suttogták, hogy az árendás, a juhászkomájával eszelte ki ezt a csúfos lefőzést, ez utóbbinak egy elcsigázott, hasznavehetetlen szamarát üttették le a nagy vadászat színhelyén, s a feleséges fejedelmi vadat bevitték Zalaegerszegre, ahol jó pénzt kaptak érette…

A mencseli vadászok azonban következetesen tagadták a dolgot, s csak akkor fortyant fel a vadász-vér bennük igazán, midőn a ’’Zuhany” című élclap versbe szedve közölte, a furcsa vadász-históriát:

’’….A mencseli vadászok

Szarvast lőttek.

Örömükben mind, mind

Nagyot nőttek.

Fű, fa, virág beszélte,

-Hisz, mind látták-

A nagy vadász-szerencsét,

Az ebadtát!...

Ittak is a bőrére

A vadászok,

Amíg a bor, igazán,

Meg is ártott…

Vígan mentek kifelé,

Az erdőben…

Ahol a szép agancsos

Le van lőve…

S ott azt mondja fű, fa, lomb

És a madár:

Hogy a szarvas, - nem szarvas

Hanem-szamár!

Patkó fénylik a lábán,

Nincs agancsa,

Nagy füle s még hozzá:

Öreg-kanca.”

- Ez a mencseli szarva históriája s ennek hitelességéért egy kemenesaljai vadász-cimboránk a felelős, aki legközelebb egy víg vadász-toron beszélte el.