Ködös, zimankós decemberi délután. Leesett az első hó. Javában fütyül a „főszél", füstölve sepri végig a Sárrét lapályát, kíméletlenül vagdalja szemünkbe a hószilánkot -amint Flóriánnal kettesben, pislogva törekszünk ellene.
A Sárrét legfelső végén kisebbszerű tóságot marasztott a tavaszi árvíz, vadludak éjjeli szállástanyáját. Oda igyekeztünk, libalesre, amire igen alkalmas az efféle barátságtalan, fergeteges idő.

Régi dűlőút körülbelüli irányát követjük, nyári szénatakarodó csapásét, mert magát a dűlőt ellepte a hó, eggyéolvasztotta a messze pusztasággal. Hollétét ilyenkor csak néhány egymást kiáltozó fűzfanyomorék jelzi, tépett hajú, odvas tövű, tekeredett-testű hírmondói valamikori fűzfasornak.

Oda surran be hófehérke - a vén fűzfák egyikébe!

Amint megpillantjuk, amint széltől könnyes szemünk elkapja, azt sem tudjuk hamarjában, miféle? Vékony, fekete egérkének tetszett, mert teste fehérségét elnyelte a hó. Csak késve, csak mintegy másodpillantásra kaptunk észhez:

- Fehérmenyét!

S az utána nyargaló kis feketeség - az csak farkahegye volt!

Egyszeriben elfelejtjük a libalest. Ezt a soha nem látott ritkaságot, ezt a fába szorult tündért itt nem hagyjuk! Kivárjuk, kiüljük, kézrekerítjük, mégha belebetegszünk, mégha ide fagyunk is!

Igen ám, de miképpen? Korhadt a fűzfa törzse, csupa tekervényes odú, titkos menedék a belseje. Ebből ugyan ki nem zaklatjuk . .. Hacsak rá nem gyújtjuk a várát?

Csakhogy ekkora zivatarban úgyse fogna tüzet ez az átázott, szotyogós fűzfa. Papír sincs nálunk, amivel tán kifüstölhetnénk . . .

Nincs egyéb hátra, lesbe kell ülnünk. Majdcsak előjön előbb-utóbb, kihajtja a kíváncsiság. Imént is útban lehetett valamerre. Hátha sürgős a dolga? ... Itt veszteg maradunk, mígesak a sötétség haza nem zavar.

De hova bújjunk, mi mögé húzódjunk? Egymagában búsul ez a nyomorult fűzfa, körülötte oly sima, oly fehér a világ, akár a terítésre váró asztal. A következő fa vagy százötven lépésre esik . . .

Ide telepszünk hát a havas rétre, minden hermclin szemeláttára!

S hogy a lehető legtávolabb essünk a fűzfától, kilépünk hosszú harminc lépést. Sűrűn vág a húszasom, „ostorhegyre hord", bízunk benne, hogy ennyiről tán nem hagyná ki a menyétet.

Kilépjük a távolságot, félrekotorjuk kissé a havat, leterítjük Flórián hátizsákját, arra kuporodunk. Hátat vetünk a szélnek, állig gombolódzunk, fagyos mozdulatlanságban figyeljük a kócos fejű fűzfát.

Girbegörbe ága közt kedvére sípol a főszél. Kegyetlen-vígan fújja a táncoló hószemek nótáját, pajzán jókedvében még puskám csövébe is bele-beledúdol

Egyébként csend van körülöttünk, a télbe meredt pusztaság sivár csendje. Ami csakis arra jó, hogy fűtött szoba melegének, kandallóelőtti csésze tea zamatjának ígéretét felfokozza.

Telik az idő, rövidül a délután, vékonyodik hátunkon a bekecs.

Érkeznek felettünk a libák előőrsei, szél ellen küszködnek eredeti célunk, a távoli kiöntés felé. Egy-egy geggenés, egy-egy réceszárny-csilingelés hallatszik. De fejünket nem merjük most égnek fordítani, szemünket se levenni az öreg fűzfa tövéről.

Flórián egyre jobban szipákol, szortyogva szívja orrának ki-kicsorduló levét. Jégcsapos bajsza mögül egyre sűrűbben dohogja, hogy „krimina takonszűrű üdő ez, kérem, megvesz bennünket az Úristen hidege". Sűrűbben érkeznek a ludak is, hangosabban bocsátkoznak éjjeli tanyájuk felé. Sötétedik, komolyra fogja dolgát a viharos decemberi alkonyat. De a szél nem enged a negyvennyolcból. A kegyetlen fő-szél - meg mi ketten.

Csak mikor már azon vagyunk, hogy itt hagyjuk, amikor a görbe fűzfacsontváz már-már belevész a zimankóba - akkor ötlik elő!

Hirtelen terem a fa alatt, haptákba vágja magát, akár a cövekverő ürge. Alig-alig látszik a homályos pehely kavargásban. Türelmesen kivárja, hogy dermedt kezem ráfogja a puskát. . .

Helyben marasztja a derék húszas.
Mire odaszaladunk, mire fogvacogva körülálljuk, már csak fekete farkahegye billent egyet-kettőt. . .

- Ez „hölgymenyét", kérem - állapítja meg Flórián didergő hangon -, igen ritka féreg. De mos' gyerünk ám, mer' hideg van.

Úgy emlékszem, jól kiléptünk hazafelé. Könnyen léptünk, hiszen hátulról szélvész nyomta, elülről kandallótűz reménye biztatta, belülről meg nagyszerű kaland melege fűtötte járásunkat. Meg nem is vittünk valami nehéz zsákmányt, csak egy vékonyka menyétet.

így is eltartott egy darabig, míg zsibbadt tagjainkba visszatért a vérkeringés bizsergése. Hiszen csaknem három óra hosszat türelmes-kedtünk ott a havon, s az ilyen decemberi főszél, különösen odakint a Sárrét gátolatlan rónaságán, bezzeg nem gyerekjáték.

De megérte, százszor is megérte, még néhány napi ágybanfekvést is megért volna!

Ilyesmiről azonban szó sem volt. Még csak bele sem náthásodtunk.

Bizonyára ma is ott korcsosodnak azok a viharvert fűzfaveteránok, százötven lépésre egymástól, kétszázra. Ki az ördögnek kellenének? Odvas tövükben pásztortűz hamvának, torzonborz fejükön dolmányosvarjú fészkének nyári emlékét őrzik.

Na meg azét a fekete farkincájú „hölgymenyét"-ét. . .

Ötven december elszaladt.

De télikabátos hermelin - azóta se szaladt a puskám elé!