Chichette-et már régen, még a nyolcadik fejezetben bemutattam az olvasónak. Azt is említettem, hogy szigorú fennhatósága alá nemcsak mi tartoztunk, hanem a - baromfiudvar is.
Nos hát, az a híres „tikászát" idővel kissé túlvirágzott. Nemcsak üzeme bővült, a velejáró ráfizetés is.

Ez akként keletkezett, hogy a tyúkászatnak leszállított nyersanyagot, különféle baromfieledelt, tüzelőt, miegymást, az uradalom - Chichette iránti kíméletből - sosem számította fel. Hiszen különben kiderült volna, hogy a fehérvári piacon korlátlanul kapható parasztcsirke mennyivel olcsóbb az itthon tenyésztett, fűtött szobában keltetett, dión hizlalt, kiállításon érmet nyerő, dagadt Orpington-nál. Vagyis, hogy a haszon s az üzemköltség közt aggasztóan kibillen a mérleg nyelve. Ez a felfedezés pedig vérig sértette volna a derék Chichette tyúkászi önérzetét. Hiszen oly büszkén és bőkezűen, jutányosságának oly biztos tudatában liferálta konyhánkra a sok kövér csibét-kacsát, öklömnyi barna tojások tömegét. Boldog-boldogtalant jóllakattak vele, még a házi személyzet is megunta a pulykapecsenyét. De még a különféle ragadozó is kedvére válogathatott a szerteszéjjel portyázó aprójószágban.

A baromfitelep eme kétes jövedelmezőségén úgy véltek javítani, hogy a Chichette vezérlete alatt működő, egyszerű „tikászné" helyébe, iskolázott baromfitenyésztőt, kitanult „férfi-tikászt" alkalmaztak, aki majd helyreszilárdítja a megingott rentabilitást. Kicsapdázza, lelövöldözi, megmérgezi az elszaporodott tyúktolvajokat, szakértő orvosa lesz mindenféle baromfivésznek, egyszóval - érti a korszerű csirkefogás minden fortélyát.

Hamarosan meg is érkezett Butula úr, az okleveles csirkefogó. Beköltözött a tikászát épületébe, egyúttal - vadászéletem emlékezetes szakaszába is. Pedig első pillantásra nem sok bizalmat keltett. Alacsony, bicegő, dadogó, mindkét szemére kancsal emberke volt, sosem lehetett tudni, melyik szemével hova néz. Nem, Butula úr aligha volt leányálom. De zöld hajtókás vadászgúnyát hordott, kalapját teletűzdelte madártollal-vadászjelvénnyel, volt egy rozsdás flintája is, sőt - és ezzel szívemet mintegy kapásra hódította meg - még a kitöméshez, az állatpreparáláshoz is értett! - Mintha nem is a tyúkok javára, csakis a magam örömére teremtették volna Butula urat!

Mondanom sem kell, hogy egy-kettőre összebarátkoztunk. Hogy ezentúl minden szabadidőmet a tikászatban töltöttem. Tátott szájjal hallgattam Butula mester hajmeresztő vadászkalandjait, s közben lelkendezve lestem, hogyan nyúzza meg, miképpen tömködi ki, drótozza-fótozza minap lőtt .,tikhordó"-mat, „ződkányámat", „vízisnyeffe-met". . .

S miközben néztem, akkor villant fel agyamban az isteni szikra:

A madármúzeum!

Elhatároztuk a főtikásszal, hogy összegyűjtjük a pentelei madarak valamennyi fajtáját. Nemcsak a ritkákat, a mindennapiakat is. Nemcsak a hímjét, a tojóját is. Kitömjük mind, rendszerbe sorakoztatjuk, világraszóló látványosságot rendezünk.

Én majd gyűjtöm, ő majd tömi.

Butula mesternek se kellett több. Esténként úgyis ráér - mondta -, különösen télen, mikor majd korán elülnek a tikjai. Csak kóc legyen - mondta - meg drót még üvegszem! A többi az ő gondja.

Sürgősen megoldandó kérdés volt: a múzeumhelyiség. Száraz legyen, de szellős - világos, de lezárható, semmiféle féreg hozzá se férhessen.

Nem tudom már, kinek jutott eszébe a - fürdőkabin!

Ez a zöldre festett fabódé gazdátlanul magánykodott a tóparti sűrűben. Nemigen fürödtek már az „Adriá"-ban, a valamikor tiszta vizű, de idővel kissé elposványosodott „békaúsztató"-ban. Értelmetlenül tétlenkedett a zöld házikó, ajtaján berozsdásodott a zár, még a hozzá szolgáló gyalogutat is benőtte a bozót.

Ezt az öreg fürdőkabint neveztük ki múzeumnak.

Csakhogy odakint a tóparton nem volt eléggé szem előtt, kifoszthatná valaki. Hosszas siránkozásomra széjjelszedték hát, ökrösszekérre rakatták, s a tikászát udvarában újból összekalapáltatták. Helyet a közeli fenyők alatt jelöltük ki, Butula mester ablakának irányába, hogy szobájából is odaláthasson. Nem mondom, voltak fogyatékosságai is a múzeum-épületnek. A világosság és a szellősség követelményeinek nem felelt meg hiánytalanul. Sötét volt és dohos. De lezárható és vízhatlan.

A múzeumalapítást még a „felsőbb körök" is szívesen látták. Főleg azt az ígéretet fogadták szemmellátható megkönnyebbüléssel, hogy a szobámban felgyülemlett molykondenzátorokat, a kitömött madarak rendkívül népszerűtlen, csakis az én szememben drága gyűjteményét, átköltöztetem majd a múzeum „épületébe".

Nagy lelkesedéssel láttunk a munkához. Noha nem állíthatnám, hosy minden részről osztatlan jóindulatot tapasztaltunk volna. Czakó úr például minden panaszának kútforrását a készülő múzeumban vélte felfedezni. Chichette pedig, a tyúkászat elhanyagolásával vádolta Butulát:

„Reggeltől-estig csák szárká-kitömi és nem kispulyká-eteti . . ."

A súlyos ármánykodás ellenére  - csinosan terebélyesedett madármúzeumunk pálmafája. Három kis fülkéje hamarosan megtelt, minduntalan át kellett csoportosítanunk a „példány"-okat, egyre sűrűbben akasztgatnunk. A bódé deszkafala, szerencsénkre tűrte a szegelést, nem lazult meg benne a kampósszeg, nem döntött magából maréknyi vakolatot, ahogy lakószobám meggyötört fala, minden kalapácsütésre.

Nemsokára át kellett térnünk a kiterjesztett szárnnyal, „repülőhelyzetben" való madárkitömésre. Az ilyen elgondolással készült kiállítási darabot tető alá lehetett lógatni, hátára szerelt madzagra függeszteni. A „repülő-példány" nem apasztotta az oldalfalak férőhelyét.

A mindennapi fajtákat - énekest, ragadozót, vízit - meglehetős hiánytalanul összeszedtük. Volt már néhány „ritkaságunk" is: mogyorósszajkónk, keresztcsőrűnk, csonttollúnk, csillogókék jégmadarunk. Látványosságaink közé soroltuk továbbá, a víztorony tetején zsákmányolt fehér fejű verebet, valamint a bal szárnyában két hófehér sugár-tollat viselő, valamelyik buhuzás alkalmával kézre került feketevarjút.. . Mondanom sem kell, hogy minden példány alatt gondosan rajzolt magyar-latin névtábla díszlett.

Egyre szaporodott az anyag, egyre tellett a bódé, Butula úr pedig egyre kevesebb időt fordíthatott a tikászát gondjaira. Rántott csirkénél érdekesebb lett a „hibátlan héjatojó", sértetlen kanalasgácsér fontosabb a ropogós kacsasültnél. Sajnos azonban, csak Butula s a magam szemszögéből nézve. Mert családom, valamint Chichette és Czakó úr, ellenzéki paktumba tömörült. Ennek ellenére, bizonyos küzdelmek árán, fenntartottuk magunkat, sőt - szerénytelenség nélkül állíthatom - virágzásnak indultunk.

Egy-két év múltán - bizonyára helyszűke következtében - tisztán vízimadarakra specializáltuk magunkat. Sárrétünk tágas mocsarai serkentették ebbeli törekvésünket, meg a közeli Velencei-tó hírneves kacsa-eldorádója. Réce-gyűjteményünket utóbb már tizenkét fajtára sikerült kibővítenünk: a tőkés-, a böjti, a kanalas-, a nyílfarkú-, a fütyülő-, a kendermagos-, a barát-, a cigány-, a kerce-, a kontyos- és végül a kékcsőrű-réce gácsérjának egy-egy cifra, nászruhás - valamint tojójának egy-egy szerény tollú - példányára.

Ezek közül valóban ritkának csak az utolsó, a fehér fejű, égszínkék csőrű „Erismatura" mondható, a többi meglehetős rendes vendége a Velencei-tó környékének. A csak nagy ritkán megjelenő fekete-, füstös-, jeges- vagy pláne márványos-récéhez, kacsavilágunk e négy fehérhollójához, sajnos, sosem volt szerencsém.

Elnézést kérek e sok récenévnek egy szuszra való ledarálásáért. De akkoriban, hajdani múzeumtulajdonos koromban, roppant büszke voltam erre a récesorozatra, nagy lelkesedéssel, sok vízjárás árán vadászgattam össze a különféle tarka tollú gácsért. Ütvén év után is megérdemlik hát, hogy név szerint emlékezzem meg róluk.

A múzeum későbbi hanyatlását, pusztulónak indulását nemcsak helyszűke okozta. Komolyabb gyűjteményeken okulva, sajnos, be kellett látnom, hogy a derék Butula, a kotlóstyúkoknak tán még valahogy, a madárkitömésnek azonban sehogy sem volt mestere. Kamaszkori fellobbanásomat még csak kielégítette az a műkedvelő, kontár fércmunka. Mikor azonban a kövérre'tömött gémek, terpesztett szárnynyal haptákban álló récék, vadgalambból készült turulmadarak és karvalybőrbe bújtatott szentlelkek nevetséges torzképeire ráeszméltem, mikor észrevettem, hogy Butula mester ugyanazt a színű üvegszemet szereli bármilyen madárfejbe - a nagy garral indult gyűjtés szenvedélye bizony megcsappant kissé, s kedves múzeumomnak nemrég még fényesen ragyogó csillaga - elhalványodott.

Mikor érettségi után hazajöttem, még alapításának eredeti helyén, a tyúkászat melletti fenyők közt állt az egykori fürdőkabin. Volt is még benne néhány kopott tollú, féregrágta madárkarikatúra, hajdani kincsesbódém szomorú maradványa. Aztán jött az első világháború. S mire évek múltán hazakeveredtem, sok minden megváltozott. Nemcsak gyerekkorom szökött el. Nyoma veszett a kancsal szemű Butulának is, zöld fürdőházikónak, tarka tollak tépett tárlatának . . .