Elindult a „menetszázad", közte szorongtam jómagam is. Felvirágoztak bennünket a búcsúztatók, kegyetlenül. Még a vonat oldalán, még a mozdonyon is lobogtak a keszkenők, tarkállottak a virágcsokrok. A pályaudvar csarnoka csak úgy harsogott a nótánktól, rekedtre bömböltük magunkat, hogy „rátok lányok, még az ég is beborul! . . ."

Vitt hát bennünket a virágos vonat - azt se igen tudtuk, merre. Hiszen akkor már válogatni lehetett a harcterek közül, annyi volt. És egyre több lett.

De nemcsak bennünket vitt ám a vonat!

Vitte az új vadászpuskámat is! A „proprétos-zsákom" (akkoriban még így hívták a ,,cucc"-ot) legbelsejébe rejtettem!

Pedig nem is volt szüksége különösebb rejtőzésre. Megnyugtattak, vihetem bátran, nem én leszek az első heteshuszár, aki odakint vadászpuskával jár. Csak útközben ne nagyon mutogassam. Odakint már bízvást elővehetem. A század trénszekerén mindig elfér egy-egy privátpuska. Sőt, szívesen látja a tisztikar, ha akad, aki étlapját vadhússal javítgatja.

Szereztem hát, meglehetősen silány minőségű, de vadonatúj, vegyes csövű puskát. Régimódit, kakasosat, amilyet öreg erdőőröknél látni. Csak a golyóscsőhöz vittem muníciót, sörétespatron - úgy mondták -fölösleges. Van odakint elég, csak a vad kevés. A többi „vadász"-tól mindig lehet szerezni, sörétes patron nemigen fogy . . .

Már az előző fejezetben kijelentettem, amit hajdanában nem volt szabad, ma viszont annál bátrabban lehet: - Sosem voltam valami lelkes katona.

Pedig annak idején attól féltem, hogy lekésem, hogy elmúlik a háború, mielőtt részt vehetnék benne. Ez azonban aligha hányható szememre. Hozzátartozott a régi „békevilág" ifjúságának háborúról mitsem tudó, legföljebb romantikus könyvekből ismert, lelkesedéséhez.

Mihelyt aztán kétségtelenné vált, hogy odaérek még én is, mikor nemcsak hogy kiértem, hanem huzamosabb időt kint is töltöttem  felbuzdulásom rohamosan leapadt. S a harcvonalban lerótt első fél-esztendő véglegesen lelohasztotta, gyökeresen elvette kedvemet a katonaságtól, a háborútól.

Szívből, visszavonhatatlanul megutáltam.

Egyre többet sóvárogtam békés otthonom, barátságos szobám, puskáim és vadásztrófeáim után. Egyetlen vágyam volt, hogy még egyszer hazamehessek az erdőmbe, a Sárrétre, ahol semmiféle egyenruhás ember nem jár, ahol elfelejthetem mindazt, amit tizenhét éves, éretlen gyerekfejjel odakint láttam.

Mert már az első fél év rádöbbentett arra, hogy az emberi lélek legmegvetendőbb fogyatékossága, az emberállat legaljasabb gonoszsága - az üzleti nyerészkedés diktálta gyűlölet, butaság, felelőtlenség, uigység, hiúság, kegyetlenség - sokkal, nagyon sokkal döntőbb szerepet játszik, mint amilyet a tisztesség, a becsület, a szeretet, a bölcsesség, az alázat - beleértve a Szentlélek mind a hét ajándékát, ha netán valamelyiket kihagytam volna.

Pedig állítólag ezekre kéne törekednünk - amazoktól kéne szabadulnunk.

Legalábbis ezekre buzdítottak, ezekre tanítottak bennünket, emberemlékezet óta.

Háborús vadászélményeimről nem sokat írhatok.

Kicsempészett vegyes csövű puskám, a trénszekér fenekéről, csak nagy ritkán került elő. Két hosszú esztendő alatt, alig-alig néhányszor. Be is rozsdásodott unalmában.

S ha néhanapján előfeszegettem, akkor is édeskevés kárt tettem az idegen vadállományban. Be is vallom mindjárt, hogy mennyit, hadd lássák, milyen kíméletes, milyen olcsó vadorzó voltam katonakoromban.

Odakint is lelkiismeretesen vezetett, később az otthoni főkönyvbe átrovatolt vadásznaplóm tanúsága szerint, összesen két császármadarat, tizenkét erdeiszalonkát, hét fenyvesrigót, három szűrdolmányos varjút, négy mátyásmadarat és három patkányt, összesen harmincegy darab vadat zsákmányoltam - két hosszú esztendő alatt.

Büszkén állíthatom tehát, hogy hasznos vadat egyáltalán nem raubsücoltam. Csakis azért - mert - nem jött a puskám elé. Viszont a szürkevarjak, a mátyások, különösen a három izmos patkány kiirtásával, komoly hasznot hajtottam.

A szalonka meg a fenyvesrigó pedig nem állandó, hanem költözködő vad lévén, hatalmas hadizsákmányomat, aligha irigyli tőlem bárki.

Hacsak - a két császármadarat nem!

Azok valóban irigylésre méltók voltak. Titokban kellett őket elfogyasztanom. Mert egy császármadár bizony még egyetlen éhes katonának sem sok. Nemhogy éhes tisztikarnak.

Ennyit háborús puskám sörétes csövéről.

A golyós elsütésére, két év alatt csak egyetlenegyszer került sor. Megtölteni ugyan, többször is megtöltöttem, de mindahányszor kilövetlen maradt.

Az ukrajnai Rokitno-mocsarak körül ismételten nyomoztam farkast is, disznót is. Mentem is utánuk, golyóra töltött puskámmal, nagy reménykedve. De a reménynél tovább egyszer se jutottam.

Hát mikor a hajdani Háromszék megyében, az ezerhétszáz méteres Nemere-tetőn dideregtünk, behavazott lövészárkunkban! Onnét küldtek hátra - szenvedélyesen vadászó tiszttársammal együtt - Barátos községbe, néhánynapi pihenésre. De még aznap összeszűrtük a levet egy helybeli öreg lófőszékellyel, aki nagyot engedett valamikori előkelőségéből, mert nemcsak hogy lova nem volt, hanem a környék leghírhedtebb vadorzójának tartották. Nevére nem emlékszem már, csak arra, hogy igen szépen beszélt magyarul. Lehetőleg félmúltban. - Nap-enyészet tájban kiülék, s ott kissé elszenderedém - ilyeneket mondott. A farkast ordasnak hívta, a kóborfarkast pedig kosornyázó ordasnak.

December volt, farkasordító hideg, magas hó.

Az öreg nagyon köpte a markát, hogy két napon belül lövet velünk szarvast is, farkast is! Van egy kaliba - mondta - „odébbacska" az erdőn ,,aligocska" kétóra járás, ott hálunk majd, onnét vadászunk. A szarvas biztos, az ordas még biztosabb.

Másnap reggel nekiindultunk.

Vastagra behavazott ősfenyvesben, hasig érő, de szerencsére keményre fagyott hóban. Hogy útközben hányszor járt le az „aligocska" két óra, nem tudom, mert csak mentünk, rendületlenül. De mentünkben valóban kereszteztünk néhány frissnek látszó vadnyomot. Farkasét is, szarvasét is . . .

Az öreg harisnyás váltig fogadkozott. Biztos - mind a kettő.

Esteledett, mire a kalibát elértük.

Szokásos, erdélyi, félig földbeásott, kerek alakú, felül nyitott viskót. Közepén égett a tűz, felette, a tetőben tátongó kerek nyíláson szállt ki a füst. Tűz köré heveredve, a rézsútos tető védelmében, de a felülről beszökő hideg szabad prédájául éjszakáztunk.

Közismert ismertetőjele az ilyen kalibaéletnek - az állandó, szemfacsaró-köhögtető füstön kívül - a tízpercenként váltakozó testhelyzet. Mert míg az ember tűz felé fordított darabja barnára pörkölődik, addig az ellenkező fertálya keményre fagy. A két szélsőség némileges kiegyenlítése, csak folytonos forgolódással érhető el. Ami azért is hasznos, mert minden fordulat egy-egy felébredést, minden felébredés egy-egy tűzrakást von maga után.

No, de akkoriban, keleti kényelemnek számított az ilyen kaliba! Hányszor éjszakáztunk szabad ég alatt, hóban, sárban, esőben, néha bizony tűz nélkül is . . .

Hanem ez a kalibai éjszaka, még a kényelem ellenére is, nehezen tellett. Nemcsak a sűrű füst nehezítette, nemcsak a szüntelen forgolódás, nemcsak az állandó tűzélesztgetés, hanem elsősorban - a bolhák.

Egy-kettőre beszöktek a bunda alá. Hogy még ilyen csikorgó hideg sem gebeszti meg az átkozott fajzatját! Az is lehet viszont, sőt felette valószínű, hogy a háziúr csak most importálta őket.

Ébren lévén nagyobbrészt, ismételten hallottunk farkasüvöltést.

Nem barátságos zene, különösen ilyen huzatos putriból hallgatva, sok bolha társaságában.

- Kosornyáznak az ordasok - morogta az öreg harisnyás -, igen „kavincolnak", keményen orgonáznak. Lövék múltkor kettőt is. Lövünk most is - biztos.

Folytatjuk..