Éjfél körül járhat az idő. Csendes, tompa, bódítóan kellemes nyáreste van.

Egy szép darab búzaföldet figyelgetek kies magányomban. Vagyis – bocsánat – jobban mondva ketten vagyunk, hiszen a Holdról, az öreg éjszakai vándorról, régi barátomról majdnem elfelejtkeztem. Velem van még a kedvenc puskám is, aki békésen alszik a les egyik sarkában, ebből kifolyólag nem vesz részt a leskelődésben. Kezdem már kényelmetlenül érezni magam, mert a hátam ripityára szakad ezen a kényelmetlen magaslesen. Puritán körülmények uralkodnak idefenn. Egyetlen deszka jelenti az összes kényelmet, melyen, ha akarnék, akár el is feküdhetnék… De nem akarok! Ki védené meg akkor az éhes vaddisznóktól és szarvasoktól az előttem hullámzó, tejesedő búzát, ha én, engedve a megfáradt test csábításának, csak úgy heverésznék itt a magaslesen? Megsúgom, csak jöjjenek közelebb, hiszen vadászat közben nem lehet hangoskodni: senki.

Akié a termőföld, nos, az békésen alszik otthon, mondván ő már megtette a kötelességét, hiszen bejelentette, hogy a vad dézsmálgatja a búzáját. A többit meg oldjuk meg mi, vadászok, úgy, ahogy akarjuk. Ha kell, tűzzel, ha kell, vassal… Szép és dicső feladat.

Igaz ami igaz, egy egyedülálló remete kannak szívesen elhúznám a nótáját… Ám nagyon könnyű ilyenkor tévedni, könnyű ilyenkor a jókora anyakocát magányosan kóborló kannak nézni, pláne ha már csak a búzarengetegben vesszük észre. Aztán ha elbúcsúztattuk őkelmét az árnyékvilágtól, és közelébe érve hat–nyolc kismalac a fogadóbizottság, nos, akkor már nem sok mindent tehetünk. Legfeljebb káromkodunk egy cifrát, és csak reménykedünk abban, hogy a vadmalacok már eléggé nagyok, hogy egyedül is megállják a helyüket…

Az igazak álmát alvó földtulajdonost ez az eszmefuttatás nem igazán érdekli. Számára egy a lényeg: pusztuljon a vad a földjéről. A lelkiismeret nevű terhet meg csak cipeljük mi.

Körbekukkerolok, hátha valami öngyilkos süldőt vezérel elém a sors, de nem. A búza és az erdő közti úton egy fiatal anyakoca turkálja az út szélét, négy malaca meg versenyt rendetlenkedik egymással. Hogy az anyátok ne sirasson benneteket! Pont itt kell nektek rontani a levegőt ezen a holdfényes nyári estén? De hát ez éhség nagy úr, a terített asztal meg itt van az orruk előtt. Nézegetem a kocát – hát ezért bizony nem lenne nagy kár… Rápillantok a malacokra is, már nem kicsik, de nem is olyan nagyok…

Most légy okos.

– Lődd agyon a kocát, a malacok talán túlélik, de a búzát megvédted egy kis időre – vágja vigyázzba magát a kifizetendő vadkárért aggódó énem.

– Nehogy bántsd őket – csiklandozza a tarkómat vadászénem –, hiszen az a természet rendje, hogy a vad azt eszik, amit talál, és ha éppen búza van előtte, akkor azt. Az ének közti pattogó vívódást megunva úgy döntöttem, megmaradok inkább Embernek. „Véletlenül” elköhintem magam, és utána a menekülő vaddisznók már aligha hallják, hogy: „Én az éjjel nem aludtam egy órát…”

Forrás: MNO