A karámi erdőgondnokságnak 10 000 holdas vadászterületén, a vidrás-völgyi erdőslakban, 1912. május hó 7-én egy jó órával virradat előtt kiugrom az ágyból és elhallgattatom a kellemetlenül lármázó ébresztő órát. Majd kinyitom az ablakot s kinézek az éjszakába, vagyis inkább kihallgatok, mert olyan sötét van, hogy nem látni semmit. Az ég sötéten borús, és szeretném tudni, hogy esik-e az eső vagy sem, de a két hegyi patak, mely két vadregényes völgyből — az „Obrubovanszka"-ból és a „Proszredna"-ból — jövet a magányos erdőslak előtt egyesül, oly lármásan zuhog ablakom alatt, hogy emiatt nem lehetne meghallanom az eső okozta neszt.
Sietve felöltözöm, és a nagy sötétségben kis villanyos zseblámpámmal világítok magam elé, amint csendesen kiosonok az erdőslak udvarából. A kertajtó halk nyikorgása vagy a kis lámpa fénye azonban mégis felébresztette az udvar egyik éber lakóját, s kakaskukorékolás rikolt bele az éjszaka csendjébe. Még a házőrző kutya se vett észre, csak ez a rekedt hangú tolakodó bakter! El is kívánom a pokol fenekére és sietve indulok útnak.
Ős fenyvesben, meredek hegyoldalon kapaszkodom fölfelé vagy negyedórahosszat, aztán eloltom a lámpát, és a hegyoldal fél magasságában óvatosan kicserkelek a vágás szélére.

Itt néhány év előtt letarolták az ős fenyőerdőt, és most az utána ültetett fiatal fácskák már oly magasak, mint az őseik meghagyott, félig korhadt tuskói. Ugyanis itt Zólyom megyében, a fenyvesek honában nem úgy tarolják az erdőt, mint pl. a Dunántúl, ahol a fákat tüsköstül ássák ki, hanem az ember kezejárásának megfelelő magasságban egyszerűen lefűrészelik a fát. Ezért van az, hogy itt a fiatal erdőben még néhány évvel a letárolás után is szürkén dísztelenkednek a fiatal zöld fácskák között a félméteres vagy még magasabb tuskók addig, míg csak lassan el nem korhadnak s vagy maguktól hullanak szét, vagy a bennük élő bogarak és lárvák kedvéért a vaddisznók által túratnak szét.

Negyed 4-re jár az idő! Ma a rendesnél későbben dereng, mert sötét felhők takarják az eget. Megállok a vágás szélén és várok; hiába mennék most tovább, a vágásban levő esetleges vadat még nem látnám meg. Egy szalonka korrogva húz el a fejem fölött; csak hallom, de nem látom.
Nagyon lassan dereng! A völgyben ködfoszlányok keletkeznek s kúsznak fel lassan a hegyoldalon, és a mélyen járó felhők csaknem súrolják a hegyek csúcsait. Nem valami barátságos idő ez, de az erdő kakasai, a kakukkmadarak nem búsulnak el a komor hangulaton! Korán s jókedvvel ébredtek — csak a szalonka előzte meg őket a korai kelésben — és az erdő minden sarkából vígan hallik a szavuk; ka-kuk. . . ka-kuk. . . ka-ka-kuk...
Pedig még nincsen reggel, csak lesz. A puskámon ezúttal nincsen céltávcső; szabad szemmel próbálok célozni, de még nem megy a dolog. Nézem a vágást, de nagyon szürke, homályos még minden, és az őzet bizony még nem látnám meg benne.
Aztán mégis tovább megyek, mert néhány lépéssel feljebb akarok kerülni; onnan majd jobban áttekinthetem a vágást. A magas erdő mellett, a vágás szélén cserkelve haladok fölfelé vagy 50 lépést, aztán megint megállok. Sötétben aggályos a járkálás, mert mikor még nem látja az ember, hogy mi van körülötte, könnyen elriaszthatja az esetleg a közelben levő vadat: inkább állok és hallgatódzom tehát és várom, hogy kivilágosodjék.

Hallgatódzom, de csak a kakukkmadarak szobiak szünet nélkül nagy buzgalommal, különben semmi nesz, semmi zörej. Figyelemmel nézem a környezetemet. Szemem megakad egy tuskón, mely a többi tuskó között, felettem vagy 50 lépés távolságra áll; csak szélesebb és sötétebb, különben épp oly mozdulatlan, mint a többi. Ez majdnem úgy fest, mint egy disznó, gondolom magamban és lassan szememhez emelem a látcsövet.

Csakugyan disznó! És pedig hatalmas, erős darab! De vajon kan-e vagy koca! Kocát ilyenkor, tavasszal a világért sem akarnék lőni! Mozdulatlanul állva nézem a disznót a látcsővel és nagyon szeretnék hamarosan tisztába jönni vele, hogy kan-e vagy koca. A meredek hegyoldalon oly mélyen állok alatta, hogy az alakja felső részének körvonalait, a gyengén derengő keleti égbolton, bár homályosan, de látom. Egyedül van az öreg, malac a közelében nincsen, mert ha volna, már
észre kellett volna vennem. Egész megjelenése, alakja, magas eleje erős kant sejtetnek. Lecsúsztatom hát lassan a látcsövet, óvatos mozdulattal vállhoz emelem a puskámat, a disznó fölött az égboltnak tartva beillesztem a legyet az irányzókba, aztán leeresztem a puska csövét, s mikor a disznó irányába ér, meghúzom a ravaszt.

A Mauser vastag durranását oly különös jelenet követi, amit hamarjában meg se értek. Egy ruganyos nagy labda benyomását kelti a hatalmas fekete alak, mely csodálatos fürgeséggel nekiugrik egy fatuskónak, visszapattan róla, ismét nekiugrik, megint lepattan, és a harmadik nekiugrással a korhadt tuskót kidönti a helyéből.
Lövésem után szokott óvatosságból rögtön ismételtem, és amennyire a gyenge világosság mellett célozni lehet, igyekszem a második golyót is jól oda irányítani a disznóra, mire az megfordul és nekiugrik egy mögötte, de lejjebb s így hozzám közelebb álló másik tuskónak, melyet az első lendületre kitör a helyéből. Ekkor éri a harmadik golyóm, mely ismét megperdíti. Most nekiront a harmadik, tőlem vagy 30 lépésnyi távolságban, fölöttem álló magas tuskónak; ez is recsegve-ropogva fordul ki a helyéből már az első lökésre. A disznó ennek föléje kerül és abban a pillanatban, amikor a negyedik golyót szánom neki, leugrik a tuskóról egyenesen felém, úgyhogy ez a golyó célt tévesztve elmegy fölötte.
Nem lehet mindezt olyan gyorsan elmondani vagy leírni, amint megtörtént, hiszen még gondolkozni sem volt időm, s a disznó már ott volt alig öt lépésre fölöttem.

Mindezalatt egész szabadon és nyugodtan álltam helyemen, és megfontolás nélkül, csak ösztönszerűleg cselekedtem. Csak akkor mozdultam el a helyemről, amikor a disznó fejének irányított ötödik lövésem után, a nekem guruló disznó elől félre kellett lépnem. És csak azután ébredtem teljes tudatára annak, mit jelentett a disznó vad ugrándozása, hogy a disznó a tuskóban ellenségét gyanítva, bosszús haragjában döntötte ki azokat, hogy a negyedik lövésem után végre felismert engem, és mint „negyedik tuskó" bizony én kerültem volna sorra.

Szerencsém volt, hogy sikerült a gyenge világosság mellett öt lövéssel négy találatot elérnem, hogy engem csak oly későn vett észre, s hogy végül a legkritikusabb pillanatban sikerült az ötödik és utolsó golyóval a támadó disznót fejbe lőnöm.
Kisvártatva kivilágosodott és szemügyre vehettem pompás zsákmányomat. Vén agyaras volt. Látva hatalmas méreteit, széles szügyét s izmos lábait, nem csodálkoztam azon, hogy oly könnyen bánt el a tuskókkal s egy faltörőkosnak való munkát végzett. Aztán a lövések hatását vizsgáltam. Az ötödik golyóval az orra fölött lőttem fejbe. Az első három golyó közül pedig az egyik a vállapját zúzta szét, a másik bordái között hatolt a testébe, és a harmadik a gyomrán ment keresztül.
Nem volt alkalmam a kan súlyát megállapítani, de később negyedmagammal alig bírtuk leszállítani az erdőslakhoz.
Amikor lenyúztuk és eldaraboltuk, a páncélszerű vastag bőre alól és teste különböző részeiből egymásután szedtünk ki serétet, postát, vágott ólmot, sőt gömbölyű golyót is. A haszontalan lövedékeknek és a kocapuskások bűnjeleinek e kis gyűjteménye a vén kan viharos múltjáról tanúskodott.

Sok éven át csavargott a zólyomi ős fenyvesekben, sokszor szorult a kapcája, amikor hátulról megveszekedett lármás kopók szorították, elöl pedig tüzes ólmot okádó puskák veszedelme várta! De hála nagy óvatosságának, az erejének, vastag bőrének és a zólyom megyei kopózó vadászok tökéletlen lőfegyvereinek, kiszabadult minden kelepcéből. Éles agyarával elbánt nem egy csaholó ellenfelével, ismételten kigyógyult a sebeiből és megvénülhetett, míg végre ama emlékezetes borús tavaszi nap kakukkszótól hangos hajnalán méltó módon szakadt vége betyár életének.