Egy szép napon levelet hozott a posta Felvidékről. Egyik kedves komám írta, akinek hatalmas kiterjedésű erdőbirtokai vannak arrafelé. Özbakra invitált. (Az első rész folytatása) Másnap megkaptam a szépen kifőzött agancsot, amelyet ma is őrzök vadásztrófeáim között.
A legnagyobb szeretetben, barátságban váltunk el.
— Remélem — mondta barátom a búcsúzásnál —, hogy a télen, disznóhajtásra megint eljössz hozzám!
Tényleg, amikor leesett az első hó, megjött a barátságos meghívó is vaddisznóhajtásra.
Örömmel utaztam ismét a Felvidékre.
A vaddisznóvadászaton rajtam kívül még más vendégek is részt vettek, felvidéki urak, helybeli notabilitások, mindjárt összebarátkoztunk.
Nem feledkeztem meg az öreg Mihályról, akinek ezúttal száz darab rövid szivart vittem ajándékba. Derekasan meg is hálálta figyelmemet. Egy alkalmas pillanatban félrehívott az öreg és ezt mondta:
— Ha majd a gazdám felállítja a vendég-urakat, ne tessék odaállni,
ahova ő mondja, hanem azon a helyen tessék maradni, ahol én köhögni
kezdek...
Megértettem az öreg Mihályt.
Tízen voltunk puskások, szánkók röpítették fel a társaság tagjait az erdőbe.

A házigazda rendezte a vadászatot, mindenkinek kijelölte a helyét. Hozzám fordult:
— Te, Kálmánkám, felmégy oda az élre!
Ebben a pillanatban Mihály megállt egy odvas fa mellett és elkezdett köhögni.
Tudtam, hogy ez figyelmeztetés, amely nekem szólt. Rögtön mondtam is a házigazdának:
— Ne haragudj, öregem, de én szívesebben maradok itt! Nem származom zergecsaládból, tehát nem szeretek hegyre mászni!
— Hát nem bánom... — mondta kelletlenül.
A többieket szépen elrendezte, szót is fogadott neki mindenki. Odaálltak, ahová ő tanácsolta. Mihály a vendégekkel ment felfelé, útközben még visszanézett, megpödrítette a bajszát és rám kacsintott. . .
Ott maradtam tehát a völgyben, s az odvas fa mellett húzódtam meg.
A házigazdám ugyancsak a völgy másik oldalán helyezkedett el.
Nemsokára megindult a hajtás.
Kisvártatva három disznó vágott át a völgyön. Az egyiket sikerült is közülük leterítenem. Hatalmas, szép kan volt.
A hajtás alatt még összesen két lövés esett, velem szemben, onnét, ahol a házigazdám állott.
Eredmény: három disznó, amelyből egyet én, kettőt a házigazdám lőtt.
Mondhatom, a vendégeket jó helyre állította, nem tettek semmi kárt az állományban.
Este szmokingos vacsora volt, a háziúr cigányt hozatott a faluból, folyt a pezsgő, kitűnően érezte magát a társaság. A mellettem ülő komám nem hagyott békén, folyton nógatott, hogy köszöntsem fel a házigazdát, bizonyára nagyon örül majd neki.
Amikor nekem is kivörösödött már a fülem, szót fogadtam, felköszöntöttem.
Elmondtam a Mihállyal való vérszerződésemet a bakra, a köhögést, aminek a disznót köszönhettem. Éltettem a gavallér, úri házigazdát, de kinevettem a vendégekkel — az irigy vadászt!
A felköszöntőnek — talán mondanom sem kell — óriási sikere volt. A vadászpajtások egymásnak dőltek a nevetéstől. De a legjobban maga a házigazda mulatott, legalábbis úgy mutatta.
Soha többé nem hívott meg vadászni.