Egy szép napon levelet hozott a posta Felvidékről. Egyik kedves komám írta, akinek hatalmas kiterjedésű erdőbirtokai vannak arrafelé. Özbakra invitált. (Az első rész folytatása) Másnap megkaptam a szépen kifőzött agancsot, amelyet ma is őrzök vadásztrófeáim között.
A legnagyobb szeretetben, barátságban váltunk el.
— Remélem — mondta barátom a búcsúzásnál —, hogy a télen, disznóhajtásra megint eljössz hozzám!
Tényleg, amikor leesett az első hó, megjött a barátságos meghívó is vaddisznóhajtásra.
Örömmel utaztam ismét a Felvidékre.
A vaddisznóvadászaton rajtam kívül még más vendégek is részt vettek, felvidéki urak, helybeli notabilitások, mindjárt összebarátkoztunk.
Nem feledkeztem meg az öreg Mihályról, akinek ezúttal száz darab rövid szivart vittem ajándékba. Derekasan meg is hálálta figyelmemet. Egy alkalmas pillanatban félrehívott az öreg és ezt mondta:
— Ha majd a gazdám felállítja a vendég-urakat, ne tessék odaállni,
ahova ő mondja, hanem azon a helyen tessék maradni, ahol én köhögni
kezdek...
Megértettem az öreg Mihályt.
Tízen voltunk puskások, szánkók röpítették fel a társaság tagjait az erdőbe.

A házigazda rendezte a vadászatot, mindenkinek kijelölte a helyét. Hozzám fordult:
— Te, Kálmánkám, felmégy oda az élre!
Ebben a pillanatban Mihály megállt egy odvas fa mellett és elkezdett köhögni.
Tudtam, hogy ez figyelmeztetés, amely nekem szólt. Rögtön mondtam is a házigazdának:
— Ne haragudj, öregem, de én szívesebben maradok itt! Nem származom zergecsaládból, tehát nem szeretek hegyre mászni!
— Hát nem bánom... — mondta kelletlenül.
A többieket szépen elrendezte, szót is fogadott neki mindenki. Odaálltak, ahová ő tanácsolta. Mihály a vendégekkel ment felfelé, útközben még visszanézett, megpödrítette a bajszát és rám kacsintott. . .
Ott maradtam tehát a völgyben, s az odvas fa mellett húzódtam meg.
A házigazdám ugyancsak a völgy másik oldalán helyezkedett el.
Nemsokára megindult a hajtás.
Kisvártatva három disznó vágott át a völgyön. Az egyiket sikerült is közülük leterítenem. Hatalmas, szép kan volt.
A hajtás alatt még összesen két lövés esett, velem szemben, onnét, ahol a házigazdám állott.
Eredmény: három disznó, amelyből egyet én, kettőt a házigazdám lőtt.
Mondhatom, a vendégeket jó helyre állította, nem tettek semmi kárt az állományban.
Este szmokingos vacsora volt, a háziúr cigányt hozatott a faluból, folyt a pezsgő, kitűnően érezte magát a társaság. A mellettem ülő komám nem hagyott békén, folyton nógatott, hogy köszöntsem fel a házigazdát, bizonyára nagyon örül majd neki.
Amikor nekem is kivörösödött már a fülem, szót fogadtam, felköszöntöttem.
Elmondtam a Mihállyal való vérszerződésemet a bakra, a köhögést, aminek a disznót köszönhettem. Éltettem a gavallér, úri házigazdát, de kinevettem a vendégekkel — az irigy vadászt!
A felköszöntőnek — talán mondanom sem kell — óriási sikere volt. A vadászpajtások egymásnak dőltek a nevetéstől. De a legjobban maga a házigazda mulatott, legalábbis úgy mutatta.
Soha többé nem hívott meg vadászni.


Az ügynek azonban folytatása lett.
Néhány nap múlva levelet kaptam az öreg Sós Mihálytól.
Azt írta benne, hogy a gazdája elcsapta.
Nagyon megsajnáltam az öreget, meg aztán lelkiismereti furdalást is éreztem vele szemben. Egy vicc kedvéért elvesztette szegény a kenyerét.
Fölkerestem a földművelésügyi minisztériumban az egyik kedves miniszteri tanácsos barátomat és elmondtam neki az esetet. Ő is vadászember lévén, nagyot mulatott a történeten. Meg azután Mihályt is megsajnálta.
Még csak akta sem lett az ügyből, mert azonnal intézkedett és odavette állami szolgálatba, erdőkerülőnek az öreg Sós Mihályt. . .

Hazudnak-e a vadászok?
Mert — valljuk be — a közhit azt tartja rólunk, hogy vadászkalandjaink és élményeink elbeszélésénél nem ragaszkodunk szigorúan az igazsághoz. De mégsem merném azt állítani, hogy a vadászok nem mondanak igazat, inkább csak azt, hogy feltúlozzák, erősen kiszínezik, feldíszítik mondókájukat. Mert annak, amit elmesélnek, mindig van valami magva, ami valóban megtörtént, ami igazság.
A természet csendjében élő egyszerűbb embernek is csodálatosan kifejlődik a fantáziája. Mi mindenről tud mesélni az a havasi pásztor, aki ott él fent a hegyek ormán, a felhőkbe burkolódzva, távol az emberektől és minden kultúrától! Vagy milyen édesen folydogál a szó az öreg alföldi gulyás aranyszájáról. Szinte csörgedezik a magyar mesék tündérpatakja, pedig ő is ott éli ősi, nomád életét a puszták végtelenjében, ugyancsak távol az emberektől. Akinek egyébként alkalma sincs beszélni más emberfiával, csak pulikutyájával válthat néhány szót. . .
A vadászembert is a természet csendje, szépsége, titokzatossága ihleti meg. Itt születnek azok a bizonyos vadásztörténetek, amelyeket egyesek aztán olyan élvezetesen adnak elő fehér asztalnál, borozgatás közben, vagy kényelmesen elfeküdve a klubfotőjben, lágyan úszó, lila füstfelhőket eregetve a Média szivarból.
Ha a vadász egyszer elmondja a történetet — így szabadjára engedve fantáziáját, eltúlozva és kiszínezve —, másodszor már szentül hiszi, hogy mindaz, amit mond, valóban megtörtént, sőt pontosan így történt, erre akár esküt is tenne!

Két vadásztörténetet mesélek itt el.
Mind a két történet „hőse" én vagyok.
Nem újkeletű egyik sem, vadászvacsorákon sokszor mondtam el mind a kettőt. Túlzás nélkül mondhatom, sikerem volt velük. Két iskolapéldája annak, hogy a vadászok néha — mennyire túloznak...
Csíkban jártam, medvevadászaton.
Sétáltam a fenyvesek között, vállamon egycsövű expressz-puskám.
Tölténytáskámat messze mögöttem hagytam, a csőszkunyhóban.
Zörög a haraszt. . . Odanézek: hatalmas anyamedve közeledik felém!
Felkapom a puskám, célzok, eldördül a lövés!
A medve megrázza magát és most már két lábra állva jön felém! Morgása vad és félelmetes, mintha az ég zengne! Ügy látszik, csak megsebezte a lövésem! Nálam pedig nincs több golyó!
Szaladok, menekülök visszafelé. Mély szakadék áll előttem, amelyen csak egy vékony deszkapalló visz keresztül. Már a deszkapalló közepén vagyok, az anyamedve követ, amikor rémülten veszem észre, hogy velem szemben jön egy hatalmas apamedve és elállja az utam! A palló mind a két végénél egy-egy medve állt, alattam pedig a feneketlen mélység!
Amikor idáig jutok ennek a hátborzongató, vérfagyasztó történetnek az előadásával, mindig akad egy kocavadász a társaságban, aki megkérdezi:
— És aztán mi történt veled, Kálmán bátyám?
— Mi történt? Marha! Hogy lehet ilyet kérdezni? Megettek a medvék !...
A másik történet:
Járom kint a területet, sétálok az őszi szántásban, egyszerre csak a barázdából egy öreg nyúl ül fel. Ahogy közeledem feléje, meg se mozdul!
Az ördög látott ilyet!
Hát ülő nyúlra csak nem lövök!
Már alig egy-két lépésnyi távolság választ el, a nyúl csak bevár!
S amikor egészen közel érek hozzá, darabka papírt vesz elő és mosolyogva nyújtja felém:
— Mester, kérek egy autogramot! — mondja.
Ami a legszebb az egészben: annyit mondtam már el ezt a két kis történetet, hogy — magam is elhiszem!...

De amit most mondok el, az valóban megtörtént Kürtön.
Téli körvadászatra voltunk hivatalosak.
Gyönyörű, napsütéses, decemberi havas idő volt, a hó csak úgy porzott a nyulak nyomában.
Amikor már szűkült a kör, olyan látványban volt részünk, amit soha az életben nem fogunk elfelejteni, akik ott voltunk.
Vagy tizenöt-húsz frakkos, szmokingos, cilinderes nyúl cikázott előttünk a szűk körben, s kétségbeesett meneküléssel igyekeztek áttörni a vadászok gyűrűjét!
A meglepetéstől mindnyájunknak leesett az álla; a puskáinkat elejtettük.
Frakkos, szmokingos, cilinderes nyulak!
Ennél humorosabb, groteszkebb látványban még soha nem volt részem.
A meglepetés után egymásnak estünk a kacagástól.
Később aztán kiderült, hogy a jól sikerült tréfának Malonyay Dezső, a kiváló író volt az értelmi szerzője.
A hajtógyerekek a hátukon hozták, zsákokban a felöltöztetett nyula¬kat, s az volt az utasításuk, hogy amikor már egészen összeszűkült a kör — Malonyay egy intésére eresszék azokat szabadon. . .