Az ügynek azonban folytatása lett.
Néhány nap múlva levelet kaptam az öreg Sós Mihálytól.
Azt írta benne, hogy a gazdája elcsapta.
Nagyon megsajnáltam az öreget, meg aztán lelkiismereti furdalást is éreztem vele szemben. Egy vicc kedvéért elvesztette szegény a kenyerét.
Fölkerestem a földművelésügyi minisztériumban az egyik kedves miniszteri tanácsos barátomat és elmondtam neki az esetet. Ő is vadászember lévén, nagyot mulatott a történeten. Meg azután Mihályt is megsajnálta.
Még csak akta sem lett az ügyből, mert azonnal intézkedett és odavette állami szolgálatba, erdőkerülőnek az öreg Sós Mihályt. . .

Hazudnak-e a vadászok?
Mert — valljuk be — a közhit azt tartja rólunk, hogy vadászkalandjaink és élményeink elbeszélésénél nem ragaszkodunk szigorúan az igazsághoz. De mégsem merném azt állítani, hogy a vadászok nem mondanak igazat, inkább csak azt, hogy feltúlozzák, erősen kiszínezik, feldíszítik mondókájukat. Mert annak, amit elmesélnek, mindig van valami magva, ami valóban megtörtént, ami igazság.
A természet csendjében élő egyszerűbb embernek is csodálatosan kifejlődik a fantáziája. Mi mindenről tud mesélni az a havasi pásztor, aki ott él fent a hegyek ormán, a felhőkbe burkolódzva, távol az emberektől és minden kultúrától! Vagy milyen édesen folydogál a szó az öreg alföldi gulyás aranyszájáról. Szinte csörgedezik a magyar mesék tündérpatakja, pedig ő is ott éli ősi, nomád életét a puszták végtelenjében, ugyancsak távol az emberektől. Akinek egyébként alkalma sincs beszélni más emberfiával, csak pulikutyájával válthat néhány szót. . .
A vadászembert is a természet csendje, szépsége, titokzatossága ihleti meg. Itt születnek azok a bizonyos vadásztörténetek, amelyeket egyesek aztán olyan élvezetesen adnak elő fehér asztalnál, borozgatás közben, vagy kényelmesen elfeküdve a klubfotőjben, lágyan úszó, lila füstfelhőket eregetve a Média szivarból.
Ha a vadász egyszer elmondja a történetet — így szabadjára engedve fantáziáját, eltúlozva és kiszínezve —, másodszor már szentül hiszi, hogy mindaz, amit mond, valóban megtörtént, sőt pontosan így történt, erre akár esküt is tenne!

Két vadásztörténetet mesélek itt el.
Mind a két történet „hőse" én vagyok.
Nem újkeletű egyik sem, vadászvacsorákon sokszor mondtam el mind a kettőt. Túlzás nélkül mondhatom, sikerem volt velük. Két iskolapéldája annak, hogy a vadászok néha — mennyire túloznak...
Csíkban jártam, medvevadászaton.
Sétáltam a fenyvesek között, vállamon egycsövű expressz-puskám.
Tölténytáskámat messze mögöttem hagytam, a csőszkunyhóban.
Zörög a haraszt. . . Odanézek: hatalmas anyamedve közeledik felém!
Felkapom a puskám, célzok, eldördül a lövés!
A medve megrázza magát és most már két lábra állva jön felém! Morgása vad és félelmetes, mintha az ég zengne! Ügy látszik, csak megsebezte a lövésem! Nálam pedig nincs több golyó!
Szaladok, menekülök visszafelé. Mély szakadék áll előttem, amelyen csak egy vékony deszkapalló visz keresztül. Már a deszkapalló közepén vagyok, az anyamedve követ, amikor rémülten veszem észre, hogy velem szemben jön egy hatalmas apamedve és elállja az utam! A palló mind a két végénél egy-egy medve állt, alattam pedig a feneketlen mélység!
Amikor idáig jutok ennek a hátborzongató, vérfagyasztó történetnek az előadásával, mindig akad egy kocavadász a társaságban, aki megkérdezi:
— És aztán mi történt veled, Kálmán bátyám?
— Mi történt? Marha! Hogy lehet ilyet kérdezni? Megettek a medvék !...
A másik történet:
Járom kint a területet, sétálok az őszi szántásban, egyszerre csak a barázdából egy öreg nyúl ül fel. Ahogy közeledem feléje, meg se mozdul!
Az ördög látott ilyet!
Hát ülő nyúlra csak nem lövök!
Már alig egy-két lépésnyi távolság választ el, a nyúl csak bevár!
S amikor egészen közel érek hozzá, darabka papírt vesz elő és mosolyogva nyújtja felém:
— Mester, kérek egy autogramot! — mondja.
Ami a legszebb az egészben: annyit mondtam már el ezt a két kis történetet, hogy — magam is elhiszem!...

De amit most mondok el, az valóban megtörtént Kürtön.
Téli körvadászatra voltunk hivatalosak.
Gyönyörű, napsütéses, decemberi havas idő volt, a hó csak úgy porzott a nyulak nyomában.
Amikor már szűkült a kör, olyan látványban volt részünk, amit soha az életben nem fogunk elfelejteni, akik ott voltunk.
Vagy tizenöt-húsz frakkos, szmokingos, cilinderes nyúl cikázott előttünk a szűk körben, s kétségbeesett meneküléssel igyekeztek áttörni a vadászok gyűrűjét!
A meglepetéstől mindnyájunknak leesett az álla; a puskáinkat elejtettük.
Frakkos, szmokingos, cilinderes nyulak!
Ennél humorosabb, groteszkebb látványban még soha nem volt részem.
A meglepetés után egymásnak estünk a kacagástól.
Később aztán kiderült, hogy a jól sikerült tréfának Malonyay Dezső, a kiváló író volt az értelmi szerzője.
A hajtógyerekek a hátukon hozták, zsákokban a felöltöztetett nyula¬kat, s az volt az utasításuk, hogy amikor már egészen összeszűkült a kör — Malonyay egy intésére eresszék azokat szabadon. . .