Állok, levett kalappal, megrendülten, a vadászláztól még mindig remegve, a zsebkendőnyi búzatábla közepén, a nem mindennapi zsákmányom mellett.
Várom, hogy Pista, atyai jó barátom ideérjen, a villanyoszlop alatti bokroktól, leshelyünktől, hogy együtt adjuk meg a végtisztességet a Halom-hegyi remetének. Pista bátyám, apám jó vadászbarátja volt, már az első disznóm elejtésének örömében is osztozott velem. De rég is történt, 34 éve!

Állok, egyedül és a telő félhold gyatra fényénél és gyönyörködöm az imént terítékre hozott kanom mellett, meghatódottan örülök. Ez a pillanat egyedül az enyém! Sok év után mégis csak sikerült, pedig hányszor, rám morgott, fújt az Öreg, hányszor járt túl az eszünkön, az erdő professzora! A lövés utáni kutya fortissimo is lecsillapult már a közeli faluban, csak Pista lépteitől zörög a búza. Hogy is történt…

Már évek óta tudomásunk volt a területen, egy nagy kanról, amelynek egyik kedvenc tanyája a Halom-hegy nyugati meredélyén lévő, elhagyott szőlők helyét felverő kökényes kefesűrű volt. Az alatta található pincék tulajdonosai többször látták és konstatáltak, iszonyú nagy állat. Nyomát, túrását, hol itt, hol ott találtuk meg, de nem hozott vele össze a szerencse.

Aztán tavaly, május elején megláttam! Délután sétálni mentem az erdőbe, útba ejtve a szórót, majd a Halom-hegy keleti oldalában, a fiatalos, cseres és az öreg szálerdő közt vezető turistaúton haladtam le a Vincze Bertalan rét felé. Középtájon járhattam, mikor az úton, valami kis vizenyős kocsinyomon, verő napfénynél kényelmesen turkált. A víz egyből kivert, persze így szokott ez lenni, mikor nincs puska az embernél, akkor találkozik a nagy bakkal, a kapitális 20-as bikával és természetesen a Halom-hegyi remetével!

Egy darabig nézegettem, majd óvatosan visszavonultam. Ezután gőzerővel etettem a szórót, megszállottként jártam az erdőt, lestem a dagonyákat, nyomoztam a búzatáblákat. Eredménytelenül. Eltűnt a kan. Meg nem lőtték, mert egy ekkora disznó elejtésének híre megy.

Gabonaéréskor, egyik barátom jelezte, hogy Csemfán, a kicsiny zabföldjére járnak a disznók, lassan lepusztítva az egész táblát. Az esti lesek nem vezettek eredményre, mert a sörtés lovagok csak késő éjjel tették tiszteletüket a zabnál. Szép, félholdas éjszaka volt, délies légmozgással, mikor szerencsét próbáltunk.

Alighogy a tábla felénél jártunk, mikor egy egyes disznó, nagy zörgéssel jön szembe a zab szélén, a sövényben és már hallom is, hogy kaffog a gabonában. Akkor ez kan! Most mi legyen? Hogy mindig ilyen nehéz helyzetekkel ajándékozol meg Szent Hubertus! Lefele nem mehetünk, mert szelet fog, vissza sem, mert onnan messze van. Próbáltam egy zabhoz vezető vadváltót keresni a meredek lejtőn. Sikerült is, de a csalóka holdfényben nem láttam a benyúló szederindákat, így a csendes becsúszásról szó sem lehetett, pedig hogy igyekeztem. Mikor a zab szélére értem, a kan már gyanút fogott, mert mozgásban volt. A céltávcsőben nem láttam a vadat, így lámpát kapcsoltam. Mintha ostorral vágtak volna végig rajt, olyat pördült a kan és farral felém rohant el tőlem. Mikor elfordult, rálőttem, de csúnyán lemaradtam. Ő volt az, a Halom-hegyi remete! Volt szerencse, de kevés! De legalább nem sebeztem meg, vigasztaltam magam! Megint eltűnt a területről. Pedig hajnalok hajnalán, éjek éjjelén jártam a zab környékét.

Aztán ősszel, ismét megjött kedvenc tanyájára, a kökényes sűrűbe, panaszkodtak a pincetulajdonosok, a túrásával okozott kárra. Nagyon megörvendtünk Jenő bátyámmal, ő bíztatott folyton, egyszer csak elhibázza a kan, majd csak cső elé kerül. Kezdő vadász koromban, Jenő volt a vadőr a társaságnál, a sors úgy fordította, hogy most meg együtt vadászunk, remélem még sok-sok hosszú éven át. Sokat tanultam, a tapasztalt, igazi vadászembertől. Hála és köszönet érte!

Hogy nagyobb eséllyel lessük a kant, egy kis szórót létesítettünk a fent említett kökényes sűrű mellett. Az egyik lesnél derült ki, rosszul választottuk meg a helyet, mert a disznók tőlem 5-10 méterre, a hátam mögött, morogtak, röfögtek a sűrűben, de ki nem jöttek. Másnap, hogy új helyet válasszunk a leshelynek, körülnéztünk a hegyen. Nem kellett volna! A kan, a volt bazaltbányából egykor kitermelt kőtörmelék melletti, iszalaggal átszőtt bokorból ugrott ki. Nesze neked, még el is zavarjuk!

Megjött a tél. Az első hó elárulta, hogy ismét visszatért, de a földről meglőni lehetetlenség, mert körbejár, a legkisebb takarást is kihasználva, figyelembe véve a széljárást, igazi, kirafinált, minden hájjal megkent, remetekan módjára. Jenő bátyám egy süldőt lőtt le egy kondából, aztán felhagytunk ott az etetéssel.

Egy februári estén megjött a szórómra. Már messziről hallottam, hogy tör, zörög az avar, ropognak az ágak mögöttem. A szél szemből lengedez, a disznótól elfele viszi a szagom, ráadásul a föld felett két méterre ülök, a magaslesen. Gyere csak, gondoltam és már készítettem a puskát, hogy a döntő pillanatban nehogy zajt csapjak. Odaért a les vonalába, megállt és szimatolt. Na, itt valami baj van, tűnődtem. Aztán fújás, megugrás, de nem rohant el, még sokáig morgott a bokrok közt föl- alájárva, mintha nemtetszését fejezte volna ki, hogy ki meri őt, a nagyurat háborgatni a terített asztalnál. Mikor megugrott, akkor éreztem, a pillanatra megforduló szelet a tarkómon. Meg vagyok átkozva!

Másnap, szép teliholdas időben, jó széllel, elültem a váltójánál, a turistaúton. Természetesen másfele tervezte, az esti útját, nem jött meg. Egy süldőbanda váltott át az úton, de mivel rangosabb vendéget vártam, nem bántottam őket. Még abban a hónapban egyik vendégem szintén látta, egy másik szórón, de őrá is csak fújt és morgott.

A hónap végén, a régi kőbánya fölötti erdőben egy fagyalbokor alól kelt fel, tőlem alig két méterre, mikor hazafelé ballagtam, egy kis sétáról. Még meg is lepődtem, mi a fene mozog a bokorban, hát a nagy kan. Akár háromszor is meglőhettem volna, de ez puska hiányában, ez kissé nehézkes volt. Még akkor is tőlem 50 méterre álldogált, mikor Jenő bátyónak telefonon számoltam be az eseményről.

Tavasszal egy kis lest vittünk a szóróra és az északi felére állítottuk fel. Na, most aztán lehet bármilyen a szél! Ezt jól kifundáltuk, jöhet a jutalom, gondoltam. Fel is ültem rá. Este tíz körül megjött a kan a Halom-hegy felől. Gyere csak! Úgy is beballagsz, mellettem a szóróra a bokrok alatt, aztán pontot teszünk erre a történetre. Jött is, de nem a szóróra, hanem a nyomomon, egészen a les mögé! Addig toporgott, szimatolt, míg szagot nem fogott! Fújás, megugrás, szokásos zsémbes morgás. Ezt nem akartam elhinni, már le is tettem róla, ez a kan nem nekem van megírva!

Egyik késő tavaszi hajnalon, felültem a szóróra, hátha meglátom az egyagancsú bakot, amit tavaly óta keresek. Lassan telt az idő, elbóbiskoltam.

Mintha ág pattant volna, riadtam fel. Negyed négy. Már virrad és a kan most jön a szóróra! Jön, megáll, tanakodik, megint jön, puska már rég a vállnál, a levegőt már kapkodva veszem, ráz a vadászláz. Na, Szent Hubertus, Diána és még sorolhatnám a védőszenteket, most segítsetek, fohászkodtam. A szélen roppant egy ág, csend, majd szimatolás, fújás, megugrás, morgás. Hogy azt a danovári jó istenit! Megint fordult a szellő, érzem a tarkómon. Segítettek a szentek a Halom-hegyi remetének!

Egy június végi szerda reggel egy szatyor gombát találtam az ajtómban. Hétfőn jókora zápor volt, biztos Pista szedte. Fel is hívtam, mire közli, hogy hétfő este látta a nagy kanomat, a Halom-hegyi remetét. Akkora, hogy először azt hitte, hogy elszabadult, házi disznó, nagy szürke mangalica. Erre minden esély megvan, hisz alig 700 métere, egy karámban, tényleg vannak mangalicák, köztük két mázsán felüliek is. Hétfő este, a zápor után, negyed kilenckor látta a búza és a napraforgó szélén. Kedd reggel lenyomozta, rajta volt a kan a búzán, az éjszaka visszatért, nem riadt el.

Nosza, gyerünk nyomozni! Az éjjel is itt volt, bonuszként süldők is meglátogatták a gabonát és a mellette vezető földúton keletkezett pocsolyában dagonyáztak. Kinéztünk két leshelyet és vártuk az estét. Lőbottal, amelyet, egy levélsöprű nyeléből neveztem ki e célra, székekkel, párnákkal felszerelkezve, este nyolckor kitelepültünk. Először a napraforgó mellé, de nem volt jó a szél, így a tábla északi részében a bokrok takarásában ültünk le, közvetlenül az út mellé.

Elzörgött egy traktor, majd egy lovaskocsi is. A szél kevereg, a félhold valamelyest világít. Szúnyog szerencsére szinte semmi. Csend van, csak a madarak fújják esti imájukat és az országúton egy-egy el elhaladó autó zúg. Tíz óra után pár perccel megjött a kan! A napraforgóban lejárta szélt, valószínű, hogy gyanús volt neki az a hely, amelyet elsőnek választottunk, mert a gabonára nem váltott ki. Sebaj, a kan itt van, majd éjjel visszajön, a hasa visszahozza, de akkorra én is visszatérek! Így is volt, de csak egy őz csipegetett a gabonában, éjjel kettőkor.

Másnap, azaz ma este, ismét megpróbáltuk, bár nem nagy reményt fűztem az egészhez. Tegnap gyanút fogott az Öreg, ma este biztosan elmarad. Okulva a tegnapiakból és figyelembe véve a szelet a villanyoszlop tövében nőtt, vörösgyűrű sombokor elé ültünk. Előtte egy autóst még eltessékeltünk a búza mellől. Ne ott rontsa a levegőt!

Kilenckor jött a szokásos lovas kocsi, végigzörgött a napraforgó mellett, majd félóra múlva vissza. Mindenhova kívántuk, csak ide nem. Lassan besötétedett, hold nem oly fényes, mint tegnap, van valami pára a levegőben s ez opálossá teszi. Csalóka fényviszonyok, azt hiszi az ember lát, holott nem. A levegő jóval melegebb, mint tegnap, jön a kánikula. A madarak előírás szerint fújják esti imájukat, egy-egy kutya vakkant egy kettőt a faluban, az autók el elzúgnak, különben megnyugtató csend honol a tájon. Elmúlt tíz óra, már negyed tizenegy is, ma nem jön a kan, töprengtem, de éjfélig azért kitartunk, hátha.

Fél tizenegy után, mintha valami járna a napraforgóban, először, előttünk le az út felé, majd jobbra vissza egészen a földútig, de nem hallom tisztán, csak sejtem. Hallgatom csak, mintha már a búza zörögne! Hegyezem a fülem. Nézek Pistára, arca semmit mondó, tanácstalan vagyok. Ilyenkor nem bízik az ember a saját érzékszervében. Felállok. A távcsövemben, amellyel a búza sarka felé nézek, szemben velem, feltűnik egy irdatlan, hatalmas disznófej, messze kimagasodva a gabonából. Itt a kan, mégis megjött!

Végem van, reszketek, ver a víz, ráz a vadászláz. Sehogy sem tudom bevenni a céltávcsőbe. A kan oldalt fordulva, lassan, meg megállva vonul a búzában, ami a teste közepéig, ha ér. Sehogy sem megy a célzás, hiába erőltetem a szemem. Erre a kanra csak biztos lövést szabad leadni, vagy elengedni, figyelmeztetem magam.

Felrakom a lámpát, súgom Pistának. Nehogy, állít le. Megugrik, aztán sohasem látjuk többé, várjunk, nyugtat meg kissé. A kan nyugodtan eszik, meglepően csendesen, szinte hang nélkül, tőlünk alig 50 méterre…

Újra próbálom a célzást, most sem megy. Segítségért fohászkodom a szentekhez és ekkor, a keresőtávcsőben meglátok, a leendő villanypásztornak levert karót, a kan mögött. Erre a világos vonalra próbálom rátenni a szálkeresztet. Sikerül! A karón lefelé vezetem a szálkeresztet, és amikor úgy érzem, jól benne vagyok a disznó elejében, megérintem a begyorsított ravaszt.

Csöndet repesztő, égtelen dörrenés, majd egy vadászfülnek kedves tompa puffanás, a becsapódás. Eltaláltam! De, hol? A csendet megtörte a lövés, a faluban a kutyák fejezik ki nemtetszésüket a dörrenés miatt, melyik, melyik a maga módján, az ugatástól a vonyításig széles a repertoár.

Aztán meghallom remélhetőleg az utolsó rúgások zaját a búzában, a rálövés felől. Megvan a kan, fekszik! Gyorsan, lámpát fel és oda hozzá el ne menjen, hátha csak megszédült! Volt már rá példa. Sietek, ahogy tudok, de a lámpát is alig tudom felrakni, úgy remegnek a kezeim. Amikor meg a gabonában vagyok, majd felbukok, a kan kisebb szobányi, fél lábszár mély túrásaiban.

Most meg itt állok mellette, már vége. Nyaktövén kapta a lövést, szépen, fájdalommentesen végezte az öreg harcos, nem szenvedett! Megérkezett Pista is, gratulál. Megadjuk a kannak a végtisztességet, majd rendbe tesszük, az agyarakat, csak reggel, napfénynél, a fényképezés után vágjuk ki. Addig itt pihen a félholddal és csillagokkal megvilágított ravatalán a nagyúr. Most már az örök vadászmezőkön turkál, büntetlenül dézsmálja a gyémántbúzát és a smaragdzabot, de agyara, a szobám falára kerül, mindig emlékeztetve a megszerzéséhez vezető rögös, élményekkel teli útra.

Így ért a zegzugos csapája véget, így került terítékre Halom-hegyi remete, melynek nagyagyarai 25 cm hosszúak és a bírálaton, 121,15 ponttal, aranyérmet kapott.

Forrás: HuntingPress