Óvón és csendesen, boldogan-könnyesen felügyelt Öreganyánk és az ő mindig simogató, reszkető keze.

Édesen zamatos, mint a dér csípte piros alma, kedvesen bársonyos, mint Anyánk féltő, mindig értünk remegő szeretete, és felhőtlenül gondtalan, mert problémánk egy szál sem volt – mi is lehetett volna? –, hiszen mindig jutott egy húszas vagy tízes a pillanatok alatt megkoszosodott nadrág általában lyukas zsebébe.

Okvetlenül idetartoznak még a tanulásra „elpazarolt” unalmas és gyötrő, lassan múló kínpercek, amelyeket a grund utáni vágyakozás emésztő és keserű végtelensége még jobban lelassított. Meg kell említeni a büszkeséggel viselt sebhelyek sokaságát is, hiszen a térd, a könyök – de említhetném akár bármelyik testrészt – mindig győzelmi jelekkel volt ékesítve. És mindezeket óvón és csendesen, boldogan-könnyesen felügyelte Öreganyánk és az ő mindig simogató, reszkető keze.

Ezek voltak a boldog gyermekévek talán legszebb pillanatai, amelyek soha nem jönnek már vissza, hiszen túllépett rajtuk az idő, eltakarja csodálatos emlékeit az elmúlás köde. Néha-néha visszalép ugyan a múltból egy kép, egy íz, egy illat, és ekkor mi ábrándozva, párás szemmel állunk meg egy pillanatra: de jó is volt gyereknek lenni.

Ilyen gondolatok jöttek-mentek bennem, miközben legutóbb vártam a vaddisznókat. És hogy mindezek miképpen jutottak eszembe? Mert egy olyasvalaki ült mellettem, aki bár fiatalabb nálam, a vadászpályafutásom első – gyermeki – lépéseinek tanúja és gondos segítője volt. Magyarázott vagy korholt, ha kellett, okított és vizsgáztatott a közös vadászatok minden pillanatában. Hatalmas elméleti és gyakorlati tudását mindig csodálattal figyeltem, és igyekeztem minden számomra elejtett morzsáját összecsipegetni az elme feneketlen és soha meg nem telő tarisznyájába.

Régen, nagyon régen vadásztunk együtt, ezért kiváltképp örültem az újbóli közös szemlélődésnek.

Tiszta, csendes idő volt. A hold ezüstös fénye teljesen beragyogta az aprócska rétet, és a Göncölszekér is útra készen állt már a messzi, végtelen égbolton. Éppen a sokadik széljelzőt kotortam elő a zsebemből, amikor alig érezhetően meglökte a térdem. Azonnal tudtam, hogy a réten történt valami. És ez a valami négy vaddisznó volt.

„Szépen vezesd fel a szálkeresztet az első lába vonalán, és úgy lődd meg – suttogja alig hallhatóan –, nehogy másképp próbáld, mert ha lövés után bemegy a sűrűbe, soha nem találjuk meg.” Hangja most is tanított, oktatott, számára ugyanaz a kezdő voltam – és gyanítom, az is maradok, aki közel húsz éve nála ejtette el zöldfülű vadászként az első disznót, az első szarvast.

Régen nem érzett melegség öntötte el didergő testemet, és a sertésekkel mit sem törődve hátradőltem, szakmailag teljesen megalapozott kijelentésére nem mondtam semmit, csak alig láthatóan elmosolyodtam.

Megszűnt körülöttem minden, csak az emlékezés maradt, amelyből előlépett boldog, kezdeti vadászéveim majd minden csodálatos együtt töltött pillanata. És ha csak egy rövidke időre is, de újra gyerek lehettem.

Forrás: MNO