Eredménytelen utánkeresésből tartottunk a vadászház felé, késő délelőtt, mikor is rákanyarodván az erdei útról a műútra, majd, párszáz méter megtétele után „valami fekete foltot” vettünk észre az út közepén. Távcsővel megállapítottuk, hogy vaddisznó, de rögtön tovább is gondolkodtunk,- miközben lehúzódtunk az út szélére-, hogy vajon mit kereshet az út közepén fényes nappal álldogálva, fejét mélyen lógatva. Alapos távcsövezéssel sikerült megfigyelünk, hogy bizony lóg az alsó állkapcsa. Több percig állt így a bitumenen, majd leballagott az útról. A velünk lévő vadász kollégánk kiszállt az autóból, majd rövid cserkelés után a létező legnagyobb körültekintés mellett megadta a kegyelemlövést.

Az állkapocslövésről pár szót. Minden vadászkutyás utánkereső rémálma, a pofalövött-állkapocslövött vad terítékre hozatala. A rálövés helyén általában csontdarabok, törött fogak, nyelvdarabok, valamint nyálas vér található. A vad mind a négy lábát használva menekül, szinte meg sem áll, keresi a vizet, próbálja hűteni a sebét, hogy iszonyatosan kínzó fájdalmát enyhítse. Ahogy mondani szokták, kimegy a világból, nem fekszik meg, bolyong, általában iszonyatos kínok között éhen pusztul. Nagyon ritkán sikeres csak az utánkeresése.
Ennek a süldőnek is tiszta volt az alsó állkapocs sebe, valószínű, hogy az ázott gabonavetéseken, vizes árkokban próbált enyhülést keresni elképesztő fájdalmára.



Kammermann Péter