A svájci kopó az a kutyafajta, amely csak többes számban létezik. Számos, jól elkülöníthető változata van ugyanis, így e fajtanév önmagában még nem sokat árul el arról, hogy miféle ebet is képzeljünk magunk elé. Lássuk, hányféle svájci kopó is van valójában: egy, kettő, négy, nyolc vagy kilenc?

Az egykori helvét provincia fővárosa, Aventicum romjai közt a XVIII. században feltártak egy római mozaikot, amelyen már felismerhetők voltak e kutyák ősei, ám ez később megsemmisült; ábráit az utókornak Erasmus Ritter 1794-ben készített rajzai őrizték meg. A modern svájci kopó kialakulásában szerepük volt a francia vadászkutyáknak is: hatásukra a kutyák testalkata az antik ősökénél könnyedebbé, fülük hosszabbá vált. Jellegzetességük az elegáns, keskeny fej: a koponya a tarkón búbot képez, a stopvonal (a koponyatető és az orrhát közti törés) mérsékelt, az orr egyenes vagy enyhén ívelt. A fül igen hoszszú, keskeny és a szem vonalánál alacsonyabban tűzött, a vége lekerekedő.

Ennek a mi erdélyi kopónknál kisebb termetű (47–59 cm) vadászebnek a feladata az, hogy felkutassa a szőrmés vad éjszakai csapáját, majd a vadat hangos csaholással hajtsa a vadász felé. Szimata kiváló, és szinte mindig mély orral keres. Főként nyúl és őz vadászatára használják, de megállja a helyét róka-, sőt vaddisznóhajtásban is, bár ez utóbbiak nem szerepelnek a munkavizsga „tantárgyai” között. A vizsgán a kutyától megkövetelik az önállóságot, de az irányíthatóságot is: szenvedélyesen kell keresnie és hajtania, de ha a nyomot elveszíti, vissza kell térnie a gazdájához. A svájci kopó a lakásban is kellemes társ: engedelmes, ragaszkodó állat, aki úgy figyel a gazdájára, hogy az ember úgy érzi, megérti a beszédet is.

A ma ismert négy változata csupán a színében tér el egymástól. A berni kopó alapszíne fehér, rajta fekete foltokkal, olykor a háton fekete „nyereggel” és trikolór (fekete-vörös-fehér) fejrajzolattal. A luzerni kopó a gascogne-i vadászebek „kék” színét örökölte: testén keverednek a fehér és a szürke, illetve fekete szőrszálak, és e tűzdelt alapszínt fekete foltok tarkítják, a sárgásvörös jegyek pedig a fejen kívül a mellkason és a lábakon is megtalálhatók. A schwyzi kopó fehér alapon narancsszín foltos, míg a jura kopó cservörös alapszínen fekete nyerget, illetve „kabátot” vagy fekete alapon vörös jegyeket visel, olykor kis fehér mellfolttal. Utóbbinak az ősi, úgynevezett Saint Hubertus típusa valószínűleg kihalt, és több mint száz éve eltűnt már az ötödik változat, a thurgaui kopó is.

E négyféle kutya tehát voltaképpen egy, ám a nemzetközi nyilvántartásban két svájcikopó-fajta szerepel. A századfordulón a vadászati törvények változása szülte a kisebb termetű vadászebek iránti igényt, és a precíz svájciak mind a négy változatnak kitenyésztették az alacsonyra állított (33–43 cm) alakját is – ez így már nyolc. A rövid lábúakat tekintjük ma a másik önálló fajtának, és közülük a berninek drótszőrű változata is van – a kilencféle svájci kopó tehát távolról sem egykutya!

Forrás: MNO