A gyimesi kalyibakutya lehet a tizedik magyar fajta?
Közel negyven évvel ezelőtt az akkori idők egyik legnevesebb kinológiai szakírója, Patay László közzétett egy cikket a csángók havasi pásztorkutyájáról, melyet ő esztenakutya néven írt le.
A figyelemreméltóan egységes területi kutyatípus felkutatására, a magyar fajták sorába való felvételére tett kezdeményezései azonban visszhang nélkül maradtak. A csángók kutyája pedig tovább élte megszokott életét a havasok elzárt világában gazdáival együtt, újabb három évtizeden át...
A hetvenes évek politikai viszonyai kétségkívül nem kedveztek egy határon túli kutya magyar fajtaként való elismertetésének - arról, hogy Erdélyben magyarok is élnek, a keleti blokk "testvéri" viszonyainak fenntartása végett nem illett beszélni. Jó néhány évvel Patay cikkének megjelenése után Románia is elkezdte feltérképezni és kategorizálni a területén élő pásztorkutya-típusokat. Amikor 1984-ben Temesváron jártam egy kutyakiállításon, már volt alkalmam szemügyre venni a ciobanesc romanesc, azaz román pásztorkutya gyűjtőnév alatt felvezetett ebeket. Három fajtát különítettek el, carpatin, mioritic és bukovinai pásztorkutya néven; az első leginkább a kaukázusira emlékeztet, a második inkább komondorszerű, a harmadik pedig jól megtermett, impozáns, fehér-fekete foltos állat - a félig hozzáértő akár kuvasz és landseer keverékének is gondolhatná.
Egy fajta vagy több?
Ilyen nagytestű, foltos hegyi pásztorkutyák Balkán-szerte mindenfelé akadnak, s az utóbbi évtizedekben a terület egyes országai az európai kinológiai életbe bekapcsolódva sorra el is kezdték felismerni a bennük rejlő lehetőséget, egyenként létrehozva a sajátjuknak mondott kutyafajták standardjait. A horvát tornjak és a bolgár karakacsan, valamint a görögországi hellenikosz poimenikosz (de bátran idevehetjük még akár a közép-ázsiait is) hasonlóképpen alkotnak láncot, mint a kuvasz rokonságát alkotó fehér pásztorebek - a török akbas, a szlovák csuvacs, a lengyel owczarek podhalanski és az olasz maremma-abruzzói - vagy a kuakázusi, sarplaninac stb. fajtakörhöz tartozó ordas nyájőrzők. Az egymáshoz feltűnően hasonló, nagy, foltos ebekből összeálló sor végén a bukovinai pásztorkutya áll - legalábbis mostanáig.
Okkal merülhet fel a kérdés, hogy mennyire tekinthetők önálló, nemzeti fajtának ezek az egymástól nyilvánvalóan nem független, területi típusok. Ebben az esetben azonban ingoványos terepre tévednénk, hiszen ilyen alapon számos korábban már elismert, egymással szomszédos országokban élő fajta függetlenségét megkérdőjelezhetnénk. A tájjellegű fajták létrejötte, homogenizálódása nem céltudatos fajtanemesítői munka viszonylag gyors eredménye, hanem akár évszázadok is kellenek hozzá. Amíg az adott tájegység népe hagyományos életformáját folytatja, és viszonylag elzártan él, addig az eredeti használatnak megfelelő, folyamatos szelekció, valamint a kívülről beáramló genetikai hatások hiánya fenntartja, sőt egyre csiszolja a fajtát.
Kutyák és határok
Az elszigeteltség azonban sohasem teljes: az egymás közelében élő, hasonló életmódot folytató népek, nemzetek kutyáinak állományai között kézenfekvő a vérkeveredés. Ezek az állományok tehát genetikailag nyilvánvalóan hatottak egymásra, még ha több-kevesebb tulajdonságuk tekintetében különböznek is. A szelekció szempontjai is nagyjából azonosak voltak, hiszen a kutyák feladata mindenütt ugyanaz volt. Ha az egész Balkán egyetlen hatalmas ország volna, elképzelhető, hogy a sok foltos hegyi pásztorkutyát egyetlen fajtaként jegyeznék, és a törekvés az egységesítésére irányulna. Európa történelme azonban az elmúlt századok során viharok sorozata volt, országhatárok keletkeztek és tűntek el. Érthető, ha minden nemzet a magáénak érzi a tagjai által generációk sora óta ismert és tartott kutyát, ez pedig azt jelenti, hogy az aktuális politikai határok függvényében egy tájjellegű típus többféle nemzeti elnevezéssel, kisebb-nagyobb eltérésekkel, több fajtaként jelenik meg a kinológiai kultúrában.
Az egyik ilyen eltérés - méghozzá meglehetősen feltűnő, számottevő eltérés - a méret. A román fajtaként jegyzett bukovinai pásztorkutya hatalmas jószág: egy-egy termetes kan marmagassága megközelíti a 80 centit, de a szukák alsó magassághatárát is 64 cm-nél húzták meg. A Patay László által leírt csángó esztenakutya ellenben 55-66 cm közti, 25-30 kg-os állat, vagyis, ha egyéb tulajdonságaiban tökéletesen megegyezne, és azonos területen is élne a román rokonnal, még akkor is indokolt volna önálló változatnak tekinteni. Ez a kutya azonban nem Bukovinában él, hanem Gyimesben, és nem román pásztorok tartják, hanem csángók és székelyek - vagyis magyarok.
Az "újrafelfedezett" kalyibakutya
Patay László után újra magyar kutyások jártak a gyimesi csángók földjén, és ők is rácsodálkoztak a helybeli pásztorkutyatípus egységességére. Balog Péter és Ségercz Ferenc azonban nem szándékozik beérni azzal, hogy felhívja a figyelmet a fajtára: internetes honlapot szerkesztettek, és baráti kört toboroznak a fajta megmentésére. Ők a gyimesi kalibakutya nevet adták a fajtának. A kaliba a havasi pásztorok nyári szállásának helyi elnevezése, amely valamennyi lehetséges név közül talán legjobban utal a kutya eredeti előfordulási helyére és alkalmazására. A csángó pásztorkutya vagy erdélyi pásztoreb név pontatlan volna, mivel egyrészt nemcsak csángók, hanem székelyek is tartják, másrészt viszont a fajta nem található meg Erdély teljes területén - bár feltételezhető, hogy egykor egész Székelyföldre jellemző lehetett.
A kalibakutya.atw.hu honlap tartalmazza a már említett, 1974-ből származó újságcikket, valamint két filmrészletet is, amelyeken félreismerhetetlenül a kalibakutya látható - az egyiken munkában is, amint éppen lovakat hajt. A fajta feladata azonban elsősorban a jószág védelme, méghozzá mindenekelőtt a farkasoktól, medvéktől. A gyimesi havasokban még ma is a mindennapok valóságához tartozik az, amiről mi, városi kutyások többnyire múlt időben szoktunk beszélni, ha a pásztorkutyák fajtatörténetéről esik szó: a ragadozók támadása a nyáj ellen. A havasokban mintha megállt volna az idő: a marcona kutyák kolonccal és szöges örvvel a nyakukban vigyázzák a juhot, tehenet. A hagyományos életmódot folytató pásztorok tavasszal felhajtják állataikat a legelőre, és ott is maradnak egészen késő őszig. Kutyáik közül elsősorban a kanokat viszik magukkal, közülük is a legerősebbeket, legbátrabbakat. A fiatal kutyák hat-nyolc hónapos koruk körül kezdik elsajátítani az öregektől a munka fortélyait.
Képek a múltból és a jelenből
Március volt, amikor a fajta "újrafelfedezői" a helyszínen jártak, ami kedvező volt abból a szempontból, hogy több kutyát láthattak és fényképezhettek le, mint nyáron, amikor a pásztorok szerteszóródva éldegélnek a havasi legelőkön, viszont hátrányos azért, mert így nem volt módjuk az állatokat munkában megfigyelni és megörökíteni. A lencsevégre kapott kutyák zöme ezért láncra kötve várja a parasztudvarokban a legeltetési időszak kezdetét. A frissen készült, valamint a korábbi, archív felvételeken látható, hogy a kutyák küllemükben megdöbbentően egységes típust képviselnek, annak ellenére, hogy szelekciójuk egyetlen szempontja mindig is a munkára való alkalmasság volt. A pontos fajtastandard elkészüléséhez természetesen az állomány minél szélesebb körű felmérése szükséges.
A nagyjából német juhászkutya termetű, erős testalkatú ebek fehér alapszínen fekete, szürke, csíkos vagy ordas foltokat viselnek. Szőrük félhosszú, a lábakon és a farkon zászlót alkotó, a pofákon szakállszerű, vagy rövid, egyenes lefutású, mindenképpen dús aljszőrzettel. Farkuk bozontos, magasan hordott, izgalmi állapotban a hát fölé hajló, de nem kunkorodó. Szép számmal akadnak születésüknél fogva farkatlan egyedek is. Jellemzőek rájuk az erős lábak, nagy, széles mancsokkal, igen gyakori a hátsó lábakon a farkasköröm. Igen jellegzetes a fejük, mely elkeskenyedő, a többi nagytestű magyar pásztorkutyáénál domborúbb homlokkal, a farkaséhoz hasonló, ferde metszésű szemekkel és kicsi, V alakú fülekkel. Különös, régi, de napjainkig megfigyelhető szokás, hogy a pásztorok a kutyák egyik fülét levágják - azt tartják, hogy így a két fül eltérő frekvenciájú hangokra lesz érzékeny.
Az utolsó pillanat
Ami a leginkább elgondolkodtató, az maga a tény, hogy ez az erős, szívós, természetes fajta napjainkig fennmaradt, annak ellenére, hogy mind a mai napig semmiféle hivatalos tenyésztő szervezet egy szőrszálat sem tett keresztbe az érdekében. Köszönhető mindez az elzártságnak meg az ősi életmód folytatásának, és eleven bizonyságát szolgáltatja a tájfajták spontán kialakulásáról szóló elméleteknek (amikor e lap egy korábbi számában a keverékek és a tájjellegű típusok közti különbségről értekeztem, még nem gondoltam, hogy rövidesen ilyen tökéletes példát sodor elém a sors). Bár nem tervszerűen tenyésztik és nem küllemi szempontok szerint válogatják, a kalibakutya nem keverék, mert nincs mivel keverednie, szűkebb hazájában ugyanis mentes maradt a kultúrfajták genetikai behatásától. Gyimesben egész egyszerűen ilyen "a kutya" de ez csak addig marad így, amíg el nem érkezik oda is a külországból származó ebek áradata. Az országhatárok átjárhatóságának, elmosódásának sok előnye mellett hátrányai is vannak: lassan az erdélyi havasokat is eléri a globalizáció, ami a hagyományos életmód fokozatos eltűnése mellett a kutyapopuláció egyre nagyobb arányú genetikai keveredését eredményezheti.
A Kalibakutya Baráti Kör (KaBaK) megalapítói felismerték azt, hogy elérkezett az utolsó pillanat, amikor még megmenthető a gyimesi csángók és székelyek kutyája. Ahhoz, hogy ez az egészséges, kiváló adottságokkal rendelkező magyar kutyafajta ne tűnjön el a történelem süllyesztőjében, hanem részét képezhesse nemzeti örökségünknek, az kell, hogy felfigyeljen rá végre a hazai kinológiai világ, valamint hogy eredeti élőhelyének lakóiban is tudatosodjék, micsoda érték van a kezükben, és gondot fordítsanak eredeti formájában való megőrzésére.
