Az Utánkeresők Baráti Körének véreb versenyéről és valóban baráti találkozójáról.
Kicsit megkésve érkeztünk az általam sosem látott, gyönyörű helyszínre, a Bárna-Vad Kft. vadászkertjéhez, illetve az ott álló igen barátságos, szép és korszerűen berendezett vendégházához. Jártam már egy-két szép helyen, de bizony volt körülnézni és lélegezni valóm. Aranyos alkalmazott akarta a táskámat kivenni a kezemből, hogy a szobámba vigye.
A bejárat elől átszellemülésre való kilátás nyílik a hegyekre, a völgy hosszában kitárulkozó gyönyörű öregerdőkre, a megduzzadt erdőszéli patakra egyaránt.
A találkozót a vadászkürtök hangja nyitotta meg. Az első felvilágosító előadás: utánkeresésre különösen alkalmas fegyverek, lámpák, GPS helymeghatározóval felszerelt nyakörvek bemutatásáról szólt. De voltak ott kések, kesztyűk, kötszer, lábbelik, lőszerek és speciális utánkereső ruházat is, mindenféle kisebb-nagyobb ajánlott hasznos holmival együtt. Úgy tűnt nekem – az asztal és a fegyverállvány választékát nézegetve – hogy itt nemcsak értenek a szakmához, de valóban őszinte jóakaratú felvilágosító munka is zajlik.
Eközben a réten a legkülönbözőbb vérebek, vizslák és egyéb kisebb-nagyobb kölyökkutyák rohangásztak és adtak hangot boldog szabadságuknak. A házhoz közeli frissen nyírt füvön pedig méltóságteljesen feküdtek egymástól tisztes távolságban a már első látásra is tekintélyt parancsoló bajor és hannoveri vérebek összetekert vezetőszáruk mellett, rendkívül fegyelmezetten. Nemes büszke tartásban, rezzenéstelenül sugallva mindenkinek, hogy itt aztán már semmiféle kölyök tréfáknak nincs helye.
Az egyre csak érkező kalapos zöldingesek kisebb-nagyobb rudlikba verődve beszélgettek és nevetgéltek. A legnagyobb csoport azonban a bemutató asztala köré tömörült.
A fegyverek között volt dupla golyóstól huzagos rövid sörétesig mindenféle reflexből tüzelő.
Majd a korai ebédhez szólítottak mindenkit. Az első meglepetés a pazar krumpligombócos fűszeres vaddisznó leves volt. A második még nagyobb, egy olyan vaddisznó egybesült, melyet egy fantasztikus ízeket felvonultató vadas mártás és élmény számba menő “békebeli” zsemlegombóc kísért, melyhez foghatót eddig még csak Ausztriában vagy Bajorországban ettem.
A menü koronázása számomra a gundel palacsinta vagy (és!) a hideg gyümölcsös tejberizs volt.
Bár övet manapság már nehezen választok, mindkettőből kértem és minden további nélkül mosolyogva kaptam is. Aztán az egyre nagyobb mozgolódásban kiderült, hogy a főrendezvény, az utánkereső verseny következik.
Az előre bejelentett résztvevők létszáma szerint a bírák és segítők már hajnalban elkészítették a mesterséges vércsapákat.
A versenyen elindultak:
Balogh Eszter és erdélyi kopója, Bükkaljai Vadűző Gerle – “Gerle”
Sághy Melinda és erdélyi kopója, Háromszéki Vahúr Erdély – “Ejsze”
Kecsmár László és szálkásszőrű tacskója, Dudi
Szigeti János és hannoveri vérebe, Ricsika-Erdei Alíz
Szutorcsik Dávid és hannoveri vérebe, Bugaci-Basa von Harga – “Basa”
Mihók István és hannoveri vérebe, Vitéz
Kalcsó István és hannoveri vérebe, Zita
Kovács Péter és bajor hegyi vérebe, Káosz
Bognár Tamás és alpesi tacskókopója, Újbereki-Csillag Daisy – “Virág”
Harkman Tibor és magyar vizslája, Tata-Várudvari Zápor – “Zápor”
A szabályok és körülmények ismertetése után a kutyákat két csoportba választva két különböző helyszínen kezdődött el a verseny, mely a késő délutánban fejeződött be.
A helyezettek és díjazottak a nézők lelkes tapsa közben vehették át értékes tárgyi jutalmaikat, ami után a jelenlévőkről: a versenyzőkről, klubtagokról és vendégekről családias fényképek készültek, a kellemes, bensőséges ünnepet megörökítendő az utókornak.
Számomra, kivénhedt utánkeresőnek és szálkás tacskó-bolondnak igen jó érzés volt, hogy a versenyt egy szálkás szőrű tacskó nyerte.
A nyertesek a következők voltak:
I. díj – Kecsmár László és Dudi nevű szálkásszőrű tacskója
II. díj – Mihók István és Vitéz nevű hannoveri vérebe
III. díj – Szigeti János és Ricsika-Erdei Alíz nevű hannoveri vérebe
Az estében egyre több autó ajtaja csapódott, jelezve, hogy jónéhányan a vendégek és résztvevők közül távoznak. Ám valahogy mégsem fogytunk el, mert a méretes étterem bizony tele lett a vacsorázókkal.
A csodálatos fácánleves után csontos muflonpörköltet ettem kenyérrel, mely bizony vetekedett néhány patinás karcagi élményemmel, de legfőképpen, mert megverte az ősidőkben Szalkszentmárton kacskaringós főutcáján a “Fagolyóban” ehető világrengető finomságú csontos birka, néhányszor pedig jerke pörköltjét. A desszert is egy rég nem látott különlegesség lett, amit úgy hívtak, hogy mákos-meggyes pite.
A vacsora után azonban még mindig jelentős számú érdeklődő maradt a székében, hogy a különböző tárgykörökben felkért három kitűnő előadót meghalLgassa. A három jól felépített, érdekfeszítő előadás és az utánuk elhangzó rengeteg kérdésnek még éjfélkor sem akart vége szakadni.
A felkért előadók és előadásuk címe:
- Dr. Madléna András állatorvos: - A vadászkutyák betegségei és elsősegély nyújtásuk
- Takács Zsolt mentőtiszt: – Vadászati elsősegélynyújtás terepi körülmények között
- Ujhelyi Tamás: – A vadászkutya szaglása és a befolyásoló tényezők tudományos megközelítésben
A későn kezdődött, rövidke éjszakai nyugodalom ellenére már sokan érkeztek reggelizni nyolc óra körül. A konyha természetesen ismét egyszer kitett megáért, és a pirított májjal, magyaros rántottával gazdagított nagy tál, a válogatott kolbászos kóstolókkal megrakott tálak és a kitűnő kávé a legigényesebb reggelizőket is kielégíthette.
Az igencsak barátságos, meghitt, igényes színvonalú rendezvény légköréből búcsúzásunkra is futotta. Ha élek még és tehetem, legközelebb is becsempészem magam az Utánkeresők baráti társaságába.
További képek itt!
Forrás: Utánkeresők / Bornemisza Péter