Ez a nap is eljött: három órás keresés, háromszor kezdtük újra, három helyen találtunk vért, és harmadjára pillantottam meg, mire meg tudtam lőni. Rutinos, öreg harcos volt, a patakban közlekedett.

Az előző esti sebzésről annyit tudtam, hogy jó becsapódás után elment a jobb oldalon koronás, bal oldalon villás, 6-7 kg körüli, öregnek vélt bika. Ezen kívül a lövés után egy órával, 200 méterre a rálövés helyétől még mindig zörgött.
Két sikertelennek gondolt kísérlet után már majdnem feladtuk, amikor úgy döntöttünk, hogy bízzunk mindent a kutyára: hiába nem látunk vért, hiába nem látjuk a bika nyomát, hiába látjuk, hogy egy hasonló nyomú bika sértetlenül átment egy faluval arrébb, van időnk, és Vitéz még nem adta föl.
Már vagy tíz perce egy körben keresgélt a vérebem, mikor poénosan megjegyeztem, hogy megyek már megnézem közelebbről, mit csinál, nem talán a dermedt bikával szórakozik-e?! Közelebb menve egy árnyat láttam elmenni, de már Vitéz is éppen indult, mikor megláttam újra bika nyomát. Kutyámat hajszára engedtem. Egy gyors ima után ránéztem a gps-re és láttam, hogy Vitéz 77 méterre jár, majd visszafordul, de nem a saját nyomán!

Óvatosan igyekeztem elé menni, mikor hallottam, hogy a patakban szapora lépésenként csobog a víz: hamar meg is láttam egy bikát, de nem láttam betegnek, sebzettnek. Ám mikor előttem kilépett a patakból, láttam a bal oldali villát, és biztos lettem a dolgomban. Ennek megfelelően el is hibáztam a sűrűben a nyakából csak egy tenyérnyi foltot mutató vadat. Vitéz hamar ott termett, és folytattuk a munkát: ismét elszalad, de visszajött, és úgy nézett rám, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Vezetékre vettem, és mikor meggyőződtem, hogy tartja jól a nyomot, újra elengedtem. Rövidesen – két vakkantás után – megint visszajött, és szemében láttam, nem érti, miért nem sietek jobban. Már azt hittem, mégis érte a bikát a lövésem, és dermedten fekszik. Ekkor erős bikaszag csapta meg az orrunkat, és meg is láttam a fejét magasan tartva fekvő vadat. Háromszor csattintottam el hiába a fegyverem (mert valamiért reflexből fesztelenítve töltöttem újra). Mire rájöttem, mi a baj, Vitéz volt útban, nem lőhettem. Rásziszegtem, erre Vitéz ellépett, és lőttem. A sebzett vad orra szinte a combját érte, úgy meghajlott, és elugrott, szinte hangtalanul. Azt gondoltam, hogy ismét elhibáztam izgalmamban, mikor újra felhangzott kutyám öblös hangja úgy ötven méterre. Már nem volt szükség a fegyverre…
A gímbikát 8×57-es kaliberű fegyverrel sebezték, úgy 120 méterről a szegycsont fölött, de a szíve alatt érte a lövés.
Üdv a vadásznak! Tisztelet a vadnak!

U.i.: a közelben lévő Telkibányán bőgőtáborban voltak a gyerekek, így megígértem a szervezőknek, hogy tartok egy rövid bemutatót az utánkeresésről, a felszerelésről és néhány szót szólok a kutyákról. Természetesen összekötöttük a kellemeset a hasznossal, és a szervezők nem kis logisztikai tudásának köszönhetően a sebzett gím terítékre hozatala után a közelbe juttatták a 12-14 év körüli leányokat és fiúkat. Valódi körülmények között mutathattuk be a “munkahelyet”, a kutya munkáját is megismételtük egy csapázás erejéig. Kaphattak rövid ismertetőt a terítékkészítés szabályairól, a vad mellett állva hallgathatták meg a búcsúztató kürtjeleket, és beszélgettünk a töretek fajtáiról.
Szép volt!

Forrás: Utánkeresők