Hol is kezdjem? Talán az elején. Reggel 6:30-kor hívott Gergő barátom, hogy egy átvirrasztott éjszaka után, dideregve, egy megtárcsázott búzatarlón rálőtt egy nagy, szürke kanra, jó becsapódást hallott, de a vad vér nélkül beugrott egy napraforgótáblába.
Érzése szerint a lövés hátracsúszott, s a disznó a bodrogzugi ártér irányába távozott. A kellemes, felhős idő, a nagy testű vad, a lágylövés-gyanú, és az átláthatatlan napraforgó miatt délutánra ígértem segítséget, nehogy nagyobb bajt csináljunk, mint ami van.
A történetet úgy írom le – mint általában -, ahogy volt, mert tanulságos lehet, hogyan csináltunk a félórás munkából kétórásat. Azért is mertem az elejtőt – a maximális diszkréció szabályát betartva, természetesen beleegyezésével – megnevezni, hogy hiteléül szolgáljon.
A rálövés helyén Vitéz feltűnően sokat körözött, többször elindult 10-20 métert a valóban óriási lábnyomokon visszafelé, majd bebújtunk a napraforgóba, ahol a tenyérnyi nyomokat – egy derékszögű törés után nemsokára – elvesztettük, de hagytam kutyámat dolgozni, mert kibújva vetésből egy kákás tómedret céloztunk meg: hiába.
Pihenő után újrakezdtük, és ott, ahol elveszettnek hittem a nyomot, most egy akácfasoron át bebújtunk – volna – egy még nagyobb napraforgó táblába, de a tengerpart-szerű fövenyben a malac, süldő koca nyomok között nem láttam a mi legényünk nyomait, ezért Vitézt elfektettem, és 50-50 métert végigjártam a vetemény szélét, a nagy lábnyomot keresve, de semmi eredmény. (Ide még visszatérek.)
Újra pihenő, itatás, és ott, ahol már kétszer eltévedtünk, lecsatoltam vérebem, hadd menjen vezeték nélkül addig, míg kibogozza azt a rejtélyt, mert úgy éreztem, itt a megoldás kulcsa. Ha egyáltalán van találat, mert mindössze egyetlen egy napraforgószáron találtunk, 70-75 centiméteres magasságban mikronokban mérhető mennyiségű vérnek látszó dolgot, így már kezdtem kételkedni…
Vitéz hosszú percekig körözött, majd megállt, és várt. Már indultam volna megnézni, mit csinál, mikor elszalad anélkül, hogy hallottam volna bármit is, ezért megnéztem, miért álldogált olyan nyugodtan, és egy friss vackot találtam! A szívem egy pillanatra megállt, mert azt gondoltam, hogy az egészséges vad nem tűr meg minket egy órán át 15-20 méteres közelségben, és nem értettem, hogy kutyám eddig hogy nem vette észre, illetve vér sem volt a vacokban. Ám nem volt idő ezzel foglalkozni, mert mintha két vakkantást hallottam volna. Gergőt megkérdeztem, mi van abban az irányban, és szomorúan hallottam, hogy ott is napraforgó. Kis kerülővel közelítettem meg a gps szerint egy helyben körben járó, de nem ugató társamat, aki egy újabb vakkantás után elindult visszafelé, az előző nyomával párhuzamosan. Reméltem, hogy a vad nyomán jön vissza, de napraforgó nem játék, nem tudtam, mit tegyek, hát vártam. Vitéz nagyon lassan jött, majd körülbelül 60 méterre körben-körben járt, majd megállt, nem mozdult.
Percekig. Nagyon megijedtem, hogy megvágta a kan, így határozottan elindultam, de meg is álltam, mert már ketten voltunk: én meg a majré. Mi történhetett? Hátha ott áll előtte a vad, de valamiért nem ugatja. De az is lehet, hogy megsérült. De akkor miért járt körbe-körbe, mielőtt megállt??? Közelebb mentem. De azt sem láttam a nagy lapulevelektől, hogy hová lépek. Nem baj, csak közelebb, közelebb, mert lehet, hogy baj van! Nem árulhatom el magam, pedig mintha fordult volna a szél! Jaj, mi lesz?! Még 40 méter: nagyon sok, egy hang sincs. Még 30. Már csak húsz, de akkorát estem, mint az ólajtó; nyilván nem hangtalanul. Vitéz nem mozdul. Most már biztos, hogy baj van. Fektemben észreveszem, hogy így ellátok úgy 8-10 méterre. Tovább, négykézláb. Sorról-sorra úgy dugtam át a fejem, hogy nem tudtam, mi vár rám a túloldalon. Eddig azt hittem, hogy az ördögtől sem félek, de kiderült: ez nem igaz. Lopakodtam, mint az árnyék, talán a szívem sem mert dobbanni. Még 13 méter. Semmi, lehet, bedöglött a gps, és Vitéz régen az autónál vár, én meg itt majrézok, mint egy első bálozó. Még tíz méter. A műholdas készülék szerint már Vitéz itt van mellettem. Na jó! Előre! Hat lépés: sehol semmi! Még egy: semmi. Még egy: Úr Isten! Vissza kettő! Ott az óriás egy darabja! De nem támad. Nem is mozdul. Egy lépés előre: Vitéz úgy ül mellette, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Persze fáradtan. Fel sem áll, csak ül, liheg, nyelve a földig ér. Odalépek, tüzelésre kész fegyverrel. Nem látom a lövés helyét. Nincsenek legyek. Nem értem, mi történt. Megérintem a vadat: nem mozdul. Hívom Gergőt: ehhez traktor kell, Barátom! Gyorsan elmondom, mit látok, Ő sem érti, ezért közös megegyezéssel fültövön lövöm a vadat, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez a derék vadkan már átért az örök napraforgóföldekre. Az orrán elindul a vér, amiből egész úton nem láttunk az említetten kívül egy cseppet sem. Huuu! Jöhet a dicséret! Ügyes vagy kiskutyám!
A zsigereléskor derült ki, hogy a lépet érte a valóban hátracsúszott, szabad kézből leadott lövés, és nem ütötte át a disznó testét a 30.06-os Geco Plus. Vér itt sincs. A kan zsigerelt súlya 140 kilogramm, a nagyagyarak nem hivatalosan mért hossza 25,2 cm, a kisagyarak körmérete körülbelül 8,5 cm (!). Alighanem életünk kanját szedtük elő. És mindössze hatvan méterre voltunk attól a helytől, ahol végignéztem a vetés szélét, (fentebb említettem, hogy ide még visszatérek) megállapítva, hogy ide biztosan nem jött be az az óriás…
Zúgjon Neki örökké az erdő odaát!
Köszönjük a bizalmat, a kitartást és az erős hitet, hogy: “De Pisti, tuti hogy eltaláltam!” Sem a trófea, sem az élmény nem mindennapi. Gratulálok!
U.i. : tudomásom szerint Gergő mostanában lőtt néhány komoly kant a környéken. Ha így folytatja, decemberre készülhet, mert udvarolhat Ő maga a kocáknak… Hajrá!
Forrás: Utánkeresők