“Október végén egy hajnali sebzéshez riasztottak bennünket, a szóban forgó gímbikának nyoma veszett. A délelőtti keresgélés se hozott eredményt. Se vér, se semmi nyoma nem volt a sebzettnek.

Még egyszer – alighanem a legjobbkor – felhívtam a sebzőt. Délután már együtt kerestük az elveszettnek, netán elhibázottnak hitt bikáját. A rálövés körülbelüli helyén nem találtunk semmit, de az egyre bővülő körökkel eljutottunk egy csapához, ahol friss, erősen bevágódott bikanyomot találtam.

Ez már biztató volt, mivel a kutyákat is érdekelte. Ezt a nyomot követtük a ritka akácosban, ahol, nem túl határozottan, de kivehető volt az-az erősebb nyom.

Nem is kellet túl sokat mennünk, alig lehetett 200 méter, amikor egy derékszögű kanyarral jobbra befordultunk egy kökényes, galagonyás sűrűbe. 40 méterrel beljebb megpillantottam a sebágyában fekvő bikát, ahogy feltartott fejjel felénk figyel. Nem habozhattam a kegyelemlövéssel, mert a közeledő sötétségben, a hajszára kimenetele kétséges lett volna, ha netán lábra kap a vad.

Ezt a munka is érdekes volt, mert az, hogy nincs vér, még nem jelent semmit. A sebző a bika mindkét oldalán elment keresgélés közben, mégis a kutya orra szükség volt ahhoz, hogy az aránylag közel maradt vadat meg is találjuk és a hátra csúszott lövés miatti szenvedésének véget vethessünk.”

Tisztelet a vadnak, üdv a vadásznak!

Horváth Dániel

Forrás: Utánkeresők Baráti Köre