„A delet harangozták éppen, amikor megcsörrent a telefonom. Alföldi kollégám hívott, hogy egyik ismerőse tegnap este bakra lőtt, de nem lesz könnyű eset, mert csak most kérdezték meg tőle a telefonszámom: nyilván mostanáig keresték, jól összejárták a területet.

A bak – elvileg – 160-180 méterre keresztben állt, a 30.06-osból eldördülő lövés után „lábujjhegyen”, púpos háttal – egyértelműen lágy lövést jelezve – lassan átváltott a lucernából egy repcébe, két „díszlövés” kíséretében. Este sötétedésig kutya nélkül, hajnaltól pedig kifulladásig kutyával keresték.

-“Elvállalod? Megadhatom a számod?  – kérdezte.

– Én már elmondtam neki, hogy sokkal több hibát nem követhetett volna el, kérlek, te is mondd el neki, mivel segítheti, és mivel nehezíti meg az utánkereső munkáját!”

Szeretem a kihívásokat, úgyhogy természetesen elvállaltam. Nemsokára – 16 órával a sebzés után – hívott is a sebző, akinek mikor kimondtam, hogy úgy 5 óra körül tudok odaérni, megdöbbent: Csak akkor? – kérdezte. Még majdnem én kértem elnézést.

A helyszínen rögtön egy meglepetéssel kezdtünk:

– A baknak csak a nyaka és a gerincvonala látszott ki a lucernából – mondta.

– Feküdt? – kérdeztem.

– Nem.

– ?! … Milyen bakot keresünk?

– 400 gramm fölötti, erős, fekete hatos bak. Bronzérem-esélyes.

Bár arra kértem a sebzőt, mutassa meg a rálövés helyét, oda vitt, ahol a bak – szerinte – beváltott a repcébe.

– Hol a vér? – kérdeztem

– Reggel még itt volt valahol.

– Nem jelölték meg?

– Minek?

– Hát… Talán könnyebben megtalálnánk…

Ekkor értettem meg igazán, mire gondolt a közös ismerősünk, mikor azt mondta, hogy „nem lesz könnyű eset”.

Mivel semmilyen találatra utaló jelet szabad szemmel nem találtam, távolabb várakozó kutyámat felszabadítottam, és keresésre bíztattam. Azonnal bebújt a repcébe, én utána – bújtam volna. De nem lehetett. A repce ebből a szempontból amúgy is utálatos növény, de ez az égig érő fajta, ez egyenesen áthatolhatatlan. Már azon gondolkodtam, hogy hozom az autóból a sújtókést, mikor Vitéz kijött, és ellenkező irányba határozottan elindult.

30-40 métert mehettünk, mikor rám szólt a sebző:

– Nem jó felé indultok. A reggeli kutya is arra ment, annak a nyomán mentek.

– Jó. Akkor legyen szíves mutassa meg a RÁLÖVÉS helyét! – Bár gondolom azt sem jelölte meg.

– Tudom hol van. Ott ni. Arra. Vagy 50 méterre. Úgy-úgy. Menjél még. Na, ott.

Bár vérebem az egyre sűrűsödő esőben alig akarta otthagyni a nyomot, nehezen visszafordítom, majd újra keresésre bíztatom, de ő látszólag rám sem hederít, megfordul és folytatja az előzőekben félbehagyott nyom követését.

Talán 50-60 méterre jártunk, mikor újra megszólal a sebző:

– Nem jó felé mentek, arra sosem járt a bak! A reggeli kutya nyomán mentek!

– Értem. A kutya vérzett? Talán tüzelő szuka volt? – kérdezek vissza – mert itt egy csepp vér.

– Az kizárt.

– Jó. Nem vitatkozom. Maradjon itt, várjon türelemmel.

Vitéz határozottsága,  rám is átragad. 50 méterre újabb vércsepp, de kezdek izgulni, hogy a zuhogó esőben egyre kevesebb lesz a csapajel. 250 méterre egy fekvést találunk, kutyám nagyon érdeklődik. Őz szőrt látok, vért nem. Bemegyünk egy kötésen felül érő búzába. Az erős szembeszélben Vitéz izgatott lesz, nem győzöm nyugtatni. Egy sebágy, féltenyérnyi, gumiszerű, megalvadt vérfolttal. 15 méterre újabb sebágy, kevés, híg vérrel – már oldja az eső. Kutyám már kapkod, eltéveszti a nyomot. Én már abban reménykedem, hogy a harmadik sebágyban dermedten találjuk a „gyomrozott” bakot. Talán tele van a környék a szagával, csak nem látjuk. Tíz percig körözünk egy negyed hektáros foltban – gondolom, a vetés gazdája boldog lesz.

Megállunk. Le kell higgadni. Megitatnám Vitézt, de nem szomjas. Már bőrig áztunk mindketten. Csizmámban szörcsög a víz, a villámok mintha már közel lennének. Folytassuk! Be egy repcébe. Ilyen repce nincs is. (Nem hogy génmanipulált, szerintem ez minimum világít a sötétben!) 15 métert tettünk meg benne, de nem, nem tudok menni, se négykézláb, se állva. A villámok táncát látva – az ég felé néző puskacsővel a hátamon – az jut eszembe, vajon ha most agyonüt a mennykő, megtalálnak-e valaha? Itt tuti nem keresnének. Na, tovább! Vitézt le kell csatoljam, így nem haladunk. Kikecmergek a repcedzsungelből. (Be kellene tiltani ezt a növényt! Nem tudom, hogy olajon és mézen kívül mit csinálnak a repcéből, de bojkottálni fogom). A gps-re nézve látom, kutyám 30 méterre van mindössze. Éppen kibújt ő is. 10 perces lassú araszolás kezdődik: 15 métert előre, 5 métert hátra. Majd ötöt előre, tizenötöt vissza egy kukoricavetésen. Vitéz nagyon dolgozik, látom rajta, hogy tudja, mit csinál.

Közben egy lövés-forma pukkanást hallok. Felhívom kísérőmet, maradjon nyugton, nyomon vagyunk. Ő nem hallott lövést. De megegyezünk, felsétál a búza széléig. Közben mi másik búzatáblához érünk, Vitéz egészen elevenné válik, felemeli a fejét: előttünk 20 méterre megmozdult a búza! Egy kis bak. Jobb szár villa, a bal törött. Nyakát, gerincvonalát látom: ott nincs seb. Minket néz. Kettőt lép, visszanéz. Eltévedtünk – gondolom. Kutyám már nagyon menne. Ő nem látja, hogy nem ezt a bakot keressük. De az őz csak nem megy el, pedig hallja a hangom, ahogy vérebemhez beszélek. Furcsa. Meg kellene nézni azt a helyet, ahol feküdt – gondolom! Rövidre fogott vezetékkel közelítek. Az őz lassan halad, talán csökken is a távolság közöttünk. Egyre gyanúsabb. Ha nem is sebzett, de beteg. A fekvésében nincs vér. Igaz, mióta nyomon vagyunk, leesett vagy 25 mm eső.
 

Elhatározom, hogy kizavarom a bakot a búzából. Sikerül is. Futok utána, mert kint megállt: lóg a jobb első lába! 60 méterre van, de nem 400 gramm, nem fekete és nem hatos. Főleg nem gyomor lövött. Meg kellene lőnöm, de nincs mellettem hivatásos vadász, most járok itt először, félek, még kitalálják, hogy másik bakot lőttem meg.

Hívom a sebzőt:

– Tud arról, hogy más is sebzett?

– Nem. Itt biztos nem sebzett más.

Elmondom Neki, mit látok. Ez nem az Ő bakja – jelenti ki. Közben a jó Isten megunta a dolgot: a bak félkört leírva szalad a rálövés helyének irányába. A sebzőtől 50 méterre áll meg.

Újra telefonálok:

– Ott a sebzett melletted! – váltok tegeződésre – a kukoricavetésen, 50 méterre balra! Mondom balra!!!

– Ja! Megvan!

puffff. Egy lövés. Hiba. Puffff. Még egy. Hiba. Rohanás közben ordítok, hogy hagyja békén, ez nem megy. A bak újabb találat nélkül szalad. A szemem nem veszem le róla. Most már tudom, ez az ő bakja! Mikor végre megtalálom a sebzett vad friss nyomát, Vitézt lecsatolom. Megy, mint a távirat – be egy búzába. Már vakkant is egyet-egyet. Látom őket, hol a bak, hol a kutya feje látszik ki futás közben. A bak eltűnik, kutyám ugrálva keresi. Megvan! Ugat. Aztán csönd, majd újra hajsza. S felsír az őz – Vitéz megfogta. A fegyverem a búzában elejtve veszem elő a késem, és rohanok, hogy megválthassam szenvedéseitől. Ezután, már nem fáj a törött lába.
 

U.i.: Tudom, hogy az utánkereső nem hírmondó. De muszáj voltam a sebzőre nézve kellemetlen tényeket is közölni, hátha lesz olyan, aki tanul belőle. Nem az a baj, ha valaki hibázik! Ez előfordulhat bárkivel. De egy-egy kérdésre az őszintén kijelentett „Fogalmam sincs!” válasz, mindig jobb, mint a biztosan téves információ. Ha félrevezetnek, az akár a vad elvesztésébe is kerülhet  és jócskán megnehezíti a munkát!

Természetesen a bak lábán az esti lövés nyoma látszódott. Egy óra múlva pedig a vadásztársaság elnökétől megtudtam, hogy a sebző felemás bakra lőtt.”

Forrás: Utánkeresők Baráti Köre/ Mihók István