Mielőtt belevágnék ebbe a történetbe, érdemes tisztázni néhány dolgot Somáról, aki nem épp egy rendes tacskó, de pontosan ezért gondoltam, hogy érdemes megemlékezni erről az esetről. Neki már neve is azért lett szuka mivolta ellenére Soma, hogy ezzel is kilógjon kicsit a sorból.
Ha mondjuk Buksinak keresztelem (itt rögtön kérek elnézést valamennyi Buksitól és gazdájától…), mint nagyon sok tacskót szokás, hát eleve esélytelen lett volna ilyen pályafutásra, ebben biztos vagyok. Szóval talán már a névválasztásnál eldőlt, hogy ki lesz belőle. Nem mellesleg ez volt a 150. eredményes utánkeresése, ami nem egy nagy szám, de azért mégis csak szép.

Aztán tekintsük a történet szempontjából fontos azon tulajdonságát, hogy nem szereti a vizet. Az esőpocsolyákat is pipiskedve kerüli ki, ha lehet, nemhogy vízbe menjen csak úgy. Na, de a vadászat az egészen más. Ott nincs akadály számára, legyen szó szárazföldről, vagy vízről. Tán még szárnyalni is képes időnként, mert másként apró termetével el nem juthatna olyan helyekre, ahová a sebzett vadat követni képes.

A harmadik, talán leglényegesebb szempont, hogy a legutóbbi, immáron negyedik, súlyos sérülése után – amit természetesen utánkeresés közben szenvedett el egy vaddisznótól – az állatorvos a végleges nyugdíjazását javasolta. Úgy általában a vadászattól, de különösképp az utánkereséstől “tiltotta” volna el. Egyrészt a szíve kissé megnagyobbodott a rengeteg, testet nem kímélő hajszától, másrészt kiderült az is, hogy a nyaki csigolyái erősen elkoptak már. Hosszadalmas és fájdalmas időszak volt az, amíg sikerült a derék doktor segítségével helyrehozni, hogy legalább hétköznapi életet élhessen. Na, de aki ismeri Somát, az tudja, hogy a hétköznapi – vadászat nélküli – élet számára legalább olyan fájdalmas, mint a kopott nyakcsigolyák, sőt!

Amint a nyaka helyrejött, egyre valószínűbb volt, hogy fog ő még sebzett vadat keresni. Persze, csak ha nagyon muszáj. Ott van a fia Darázs, aki már mindent tud az utánkeresésről, és ott van Kéty, a véreb is, aki eleve átvette már a helyét a hosszú lábú rőtvad kézre kerítésében. Ám aki foglalkozik az utánkereséssel, az tisztában van vele, hogy időnként még a legjobb kutyának is lehet rossz napja, és megesik, hogy segítségre szorul. Aztán a dolgok sem alakulnak mindig a terv szerint. Nincs ez másként velünk sem. Darázs is Kéty is belebonyolódik egyszer-egyszer a menekülő vad által szőtt nyomhálóba. Na, az ilyen esetekre tartogattam én Somát. Neki már nem számít, hogy kihagy heteket, hónapokat, elég neki néhány szippantás a  szagokból és tudja hányadán állunk. Persze ő sem garancia semmire, de időnként sikeresen tud folytatni egy-egy veszettnek látszó esetet.

Ez alkalommal egy gímbikát kerestünk Nógrád megyében. Nem tűnt bonyolultnak az eset, aránylag jól kontrollálható nyomon haladtunk Kety vérebemmel a beteg bika után. Dús aljnövényzetű, alánőtt akácosban folyt a keresés, ahol mindjárt az elején disznóba botlottunk. Kis megnyugvás után újra nyomon voltunk, már sebágyakat is találtunk a csapán haladva. Egyre többet, egyre sűrűbben, de valamennyiben be volt száradva a vér, ami azt mutatta, hogy a beteg vad, még jóval érkezésünk előtt odébb állt. Aztán a sokadik sebágynál újra megmozdult a sűrű, és úgy ítéltük meg, hogy ez bizony a mi bikánk lesz – hamar kiderült, hogy helytelenül.

Kétyt elengedtem, aki rögtön előttünk ugatni kezdett, amiből sejtettem hogy “baj” lesz. A bika helyett ugyanis megint disznóba botlottunk. Mit disznóba? Egy egész kondába! Kétyre rákiáltottam, aki egész fegyelmezett ezen a téren. Tartotta magát, nem “ugrott be” csak nézte az egyenként elszelelő süldőket, malacokat és nézett engem, hogy akkor most mi van? Mehet vagy sem? Aztán úgy a tizedik süldőnél elpattant a cérna és elviharzott velük. Nagyon mérges voltam – magamra. Nem azzal van a baj, hogy Kéty nem jön vissza ilyenkor, hanem azzal, hogy fölösleges veszélynek teszi ki magát, ha netán egy harciasabb koca megszorongatja, és pazarolja az energiáját, ami egy olyan meleg napon, mint ez volt, megint csak butaság.

Itt már nem volt mit tenni, Kéty elment, a GPS szerint a hegygerinc túloldalán álltak meg, de ott rövidesen el is veszett a jel. Érte indultam hogy nagyon ne húzódjon el a dolog, mert már délutánra járt az idő. Nem kellett egészen odáig mennem, ahol a disznókat állította. Földig érő nyelvel jött velem szemben félúton. Megitattam, pihentünk kicsit, aztán folytattuk, de már láttam rajta, hogy ez a tévedésem elég sokba került. Elfáradt és nagyon nehezen állt újra a nyomra. Nem igazán leltük a folytatást az utolsó sebágytól. Ilyenkor persze nekem se árt gondolkodni kicsit. Egyre bővülő körökkel kerestük az utolsó sebágytól kiváltó nyomot – szerencsésen. Egy nagyobb szerderes folt túloldalán ismét sebágyat találtunk, amit egy másik is követett, majd a nyom újra elveszni látszott, de akkor jobbra lent, a mellettünk húzódó mély árokban elugrott egy szarvas. Sőt, mintha agancs is koppant volna. Kéty nyargalva, csaholva tűnt el a hang irányában, mert azonnal újra elengedtem. Az árok aljában fekvés, majd a túloldalt friss vér! Ez az.

A bika is a hegygerincet vette célba, akárcsak a disznók az imént. Nem nagyon örültem neki. Kéty messze járt előttünk, próbáltunk utána kapaszkodni, de kisvártatva láttam a GPS kijelzőjén, ahogyan megfordul és visszaindul a saját nyomán. Ez nem az ő napja volt. Erejével elkészülve ért hozzánk. Kapott vizet, de a pihenő után sem mutatott nagy hajlandóságot a hajsza folytatására, pedig, ha valamit szeret, hát az a hajsza. A fejemben peregni kezdtek a további forgatókönyvek képkockái.

Valaki mást idehívni már nincs idő, addig besötétedik. Az autóban ott van Darázs, de ő bikát még nem keresett és hát “csak” egy tacskó. Aztán itt van velünk Soma is, mert ő bizony otthon nem maradhat, ha keresni indulunk… Soma. Ő kell ide. Általa talán Kétyben is erőt ébreszt majd az irigység.

Negyed óra múltán felállt az új csapat. Somát vezetéken a friss vérhez vittem, neki elég ha az utolsó biztos nyomba beleszagol. Mentünk vele úgy ötven métert, miközben újabb két friss vércseppet is jelzett az avaron, szóval biztosan nyomon volt, így elengedtem. Nyihogva trappolt felfelé a hegyoldalon. Kéty és ha már ott volt velünk, akkor Darázs is útnak indultak. Somát követve eltűntek a hegyél mögött. A GPS szerint Soma vezette a sort, aztán a jel ismét megszűnt, lementek a túloldali völgybe.

Amint a tetőre kapaszkodunk, visszajön a jel és megnyugodva konstatálom, hogy egy helyben vannak. Rövidesen halljuk is, hogy már beérték a bikát és együttes erővel fogják az alattunk lévő sűrűben. A kitartó és hangos ugatás a segítségünkre van, gond nélkül jutunk a közelükbe. A sűrű tölgyfiatalos egy kis tisztásán hátrahagyom a fölösleges felszerelést és a vezetékeket. Na és a hivatásos vadászt meg a páromat is, aki ezúttal elkísért a keresésre. Onnan ugyanis már csak guggolva, térdelve lehetett tovább araszolni egy keskeny vadváltón, így egyedül indulok.

Soma, Darázs és Kéty szünet nélkül ugat, tőlem alig 30 méterre, de egy szőrszálat se látni se belőlük, se a bikából, aminek szintén ott kell lennie valahol. Még néhány métert csúszok előre, amikor meglátom Somát, ahogyan előttem áll és ugat lefelé. Kétoldalt a két másik mondja szüntelen. Aztán mozdul a bika is és felsejlik a kontúrja. Jobban mondva a farának és a két hátsó lábának a körvonala. Hátra pillantok közben és látom, hogy nem vagyok egyedül. Sem a vadőr, sem Olivia nem szeretne lemaradni a legizgalmasabb másodpercekről, így utánam lopakodtak. Hát nem maradtak le, mert a valódi izgalmak még csak azután következtek…

Fordul a szél, a bika jobbra fordul és megneszel, nincs idő tovább várni. A test elejét célba véve lövök. Nagy robajjal tűnnek el és akkor mindannyian azt gondoljuk, hogy vége. A bika összeesett valahol alattunk a sűrűben, de nem! Újra ugatnak a kutyák és távolodnak is.

A zajjal most nem törődve nyomulunk utánuk, mert már egészen alattunk vannak, ahol egy forgalmas út húzódik. Ez minden utánkereső rémálma. Sem a vad, sem a kutyák nem figyelnek ilyenkor a forgalomra. Roppant nagy a balesetveszély. Esünk-kelünk a meredek oldalon lefelé. A mellig érő csalán végig mar, de ez most nem baj, mert így meglátom, hogy vastagon kente rá a friss, habos vérét a bika. Jó helyen fogta a lövésem, csak az úton baj ne legyen, de épp nem jár arra autó. Leérünk, még nem látni semmit, csak az aszfalt túloldalán mélyülő tó vize csillan. Az erősen hullámzó víz rosszat sejtet velem.

Átugrunk az útszéli árkon, futás a túloldali korláthoz. A bika a tó közepén úszik már, mögötte lemaradva a három kutya szeli a habokat. Úristen, ebből mi lesz. A tó túloldalán meredek part és majd minden méteren kis házak, stégek. Ki sem tud menni a bika. Lőni még nem lehet, értelme se volna. A korlátnál térdelve jobb híján a kutyákat biztatjuk, tartsanak ki, valahogy majdcsak lesz. A bika végül megtalálja a helyet, ahol ki tud jutni a vízből, mindjárt ki is ér. Én csak az alkalmat várom, hogy a teste tiszta célt mutasson a vízből kilépve. Szerencsére ősz van már, üres a tópart, a lövés senkit nem veszélyeztethet. Várom a lehetőséget, s közben a kutyákra is rá-rá pillantok. Azok még mindig úsznak a bika felé, Kéty egyedül, a két tacskó kicsit odébb, fej-fej mellett. Aztán a tó fenekét éri a vad lába, kiemelkedik a nyaka és én pedig azonnal lövök. Tűzben, helyesebben vízbe rogy azonnal.

Visszakapom a fejem a kutyákra, Kéty már felém tart, kifelé úszik, Darázs is, de nem látom Somát. A vér is megfagy bennem! Elmerült, VÉGE… Azonnal vetkőzni kezdek, hogy beússzak érte, bár fogalmam sincs hogy láthatom meg abban a mély, fekete vízben. Közeben kiér Kéty és partra kiabálom Darázst is, ők legalább már biztonságban vannak, de Soma még mindig sehol. Dobom le a kabátot, tépem a bakancs fűzőjét, de az egyik begabalyodik, nem tudom levenni. Hiába húznám át rajta a nehéz utánkereső nadrágot, nem megy. A vérnyomásom közben az egekben járhat és magamban már temetem a kiskutyámat, akit így még vissza sem kaphatok, még holtan se.

Aztán egyszer csak felbukkan a túlpartnál Soma feje. Prüszkölve tapossa a vizet, keresi a helyet, ahol kimászhat a vízből, hogy elérje végre az ő bikáját. Mire a fél bakancsom visszahúzom, hogy körbe fussak hozzá, már az egyik stégen állva ugat felém, akár csak a vadat csaholná. Kiabálva próbálom helyben tartani, maradjon most már ott, futok, rohanok át hozzá. Ötszáz méteren biztosan egyéni rekordot állítok fel, ahogy körbeszaladok a gáton, de Soma így is megelőz. Mire odaérek, ő már a félig vízbe merült bika előtt áll a parton és kitartóan csaholja, hogy az ember szeme könnybe lábad tőle… Ölbe kapom és ő nem győzi nyüszítve, ugatva elmesélni, hogy mi történt és hogy lám, ő megfogta nekem a bikát, itt van engedjem, hagy tépje meg máris!

Az agancsot megmarkolva partközelbe húzom a bikát, hogy legalább a fülét elérhesse. Nem bánom, azt csinálhat ő már, amit csak akar.  A lényeg, hogy még ezt is – szó szerint – megúszta…




Így esett, hogy nyugdíjazása után Soma egy nem mindennapi keresés alkalmával ismét hozzásegített egy veszettnek hitt vadhoz, ami számára épp a 150. eredményes keresést jelentette. Nagy ügyet persze ő ebből nem csinált, mert még azon a héten nyugtázhattam a következő két sikeres utánkeresését is, amelyek nem különben emlékezetesek voltak, lévén hogy egy alkalommal egy tapasztalt vérebet és vezetőjét javította ki, máskor meg egy majd két napos nyomon volt eredményes.

Forrás: Utánkeresők / Horváth Dániel