Ebben az évben két – egymással kevés hasonlóságot mutató – madárfajt állított a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a honi madár- és természetbarátok figyelmének középpontjába. Az együttes védelem ténye azonban a tapasztalt vadászembert nem lepi meg, hiszen a határt járva sokszor láthatta már, hogy az elhagyott szarka- és varjúfészkeket tartó fákat vércsék látogatják. A fiatalabb vadászok pedig a vadászvizsga tananyagából is tudják, hogy a szarka és a dolmányos varjú fegyverrel történő gyérítésének semmiképpen sem lehet az a módja, hogy a fészkelő fa alá lopakodva belepuskázunk a fészekbe.
Hiszen az igaz vadász a dúvadazástól is sportvadászi élményeket remél, miközben az apróvad védelmében is cselekszik. Aki próbálta már meglőni a fészkéről ugrasztott, kotló szarkát, az bizonyára egyetért velem. Másrészt viszont azt is tudjuk, hogy a nálunk fészkelő vércsefajok nem építenek fészket, hanem az elhagyott vagy a költés után üresen maradt varjú- és szarkafészkeket foglalják el. Ezekre a fészkekre tehát mindig úgy kell tekintenünk mintha vércsék laknák.
Ráadásul ezek a kecses röptű, színpompás tollazatú ragadozó madaraink meglehetősen apró termetűek, így a vadász szívhez is sokkal közelebb állnak, mint nagyobb testű rokonaik, a héják, réti héják és az ölyvek, amelyekről tudjuk vagy legalábbis feltételezzük, hogy még a vadászidényen kívül is hódolnak az apróvadvadászat szenvedélyének. A kék vércsék (Falco vespertinus) elsősorban repülő rovarokkal, kisrágcsálókkal, kisebb hüllőkkel, kétéltűekkel és énekes madarakkal táplálkoznak. Ebből következően ártalmatlanabbak még „főbérlőiknél”, a vetési varjaknál (Corvus frugilegus) is, akiktől a fácán fészekaljak és a nyúlfiak, mint tudjuk, koránt sincsenek biztonságban.
Ennek ellenére 2001-től a vetési varjú is lekerült a vadászható fajok listájáról, és ennek legfőbb érve a természetvédelem részéről éppen a kék vércsék fészkelési lehetőségeinek megőrzése volt. A vetési varjú ugyanis telepesen fészkel, ezért az ő fészektelepei azok, ahol a kék vércsék igazán sikeresen képesek költeni és fiókáikat felnevelni.
Az egymástól távol eső szarka- vagy dolmányosvarjú-fészkekben költő vércsepárok csak ritkán képesek megvédeni foglalt fészkeiket a héják vagy a varjak támadásaitól. A síkvidéki ligetes erdők, facsoportok kedvelt fészkelő helyei a varjúkolóniáknak, amelyek táplálékszerző területük tekintetében átfedik ugyan egymást a kék vércsék táplálkozási terével, ám jól elkülönülnek a fiókanevelés eltérő időszakai miatt. Ilyenkor fontos, hogy a táplálék nagy mennyiségben és a fészkekhez lehetőleg minél közelebb rendelkezésre álljon, hiszen minél kisebb energiát fordítanak a szülők a táplálékszerzésre, annál jobban tudják táplálni és óvni fiókáikat.
A kék vércsék a telet Afrika déli részén töltik, és amikor visszaérkeznek hozzánk, akkor a varjak már javában kotlanak vagy éppen fiaikat nevelik. Ebben az időszakban a hazai vetésivarjú-állomány már csak tizedrésze a télen is itt tartózkodóknak, amikor gyakran kerülnek szemünk elé a mezőgazdasági területeken, utak szélén nagy csapatokban járó, nálunk telelő, de Kelet-Európában fészkelő madarak.
A magyarországi állományukat napjainkban 20-25 000 fészkelő párra becsülik a szakemberek, ami csak töredéke a múlt század utolsó két évtizedét megelőző időknek. A 70-es 80-as években az apróvad közellenségévé nyilvánították a vetési varjút is, és ha nem is tűzzel-vassal, de nemcsak fegyverrel, hanem mérgezett csalétkek használatával is sikerült megtizedelni a létszámukat.
Ez a drasztikus emberi beavatkozás egyúttal végveszélybe sodorta a magyar kékvércse-populációt is. A nálunk fészkelő párok száma az elmúlt két évtizedben a felére csökkent, így valószínűleg már kevesebb mint 1000 pár, de még így is Európa legnagyobb költő állományának számít. Ezek után fokozottan védett fajjá nyilvánították, és 500 000 forintban határozták meg Magyarországon az egyes példányok eszmei értékét. 2006-tól az Európai Unió LIFE Nature alapja és a KVM támogatásával, a Körös-Maros Nemzeti Park szakembereinek irányításával, védelmi program indult e veszélyeztetett faj hazai és erdélyi – egymással szoros kapcsolatban lévő – állományának megőrzésére.
A munka szakmai koordinációját a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület látja el. Fészekodú telepek létesültek, kutatások folynak a szőrmés kisragadozók fészekkártételeinek megakadályozására, széleskörű ismeretterjesztő munka folyik fórumok, sajtónyilvánosság és az internet segítségével megpróbálják érdekeltté tenni a földtulajdonosokat abban, hogy gazdálkodásuk során igyekezzenek megőrizni a területükön lévő facsoportokat, erdősávokat, nyárfaligeteket. Ennek a madárvédelmi munkának a legfrissebb eleme az „Év madara” titulus odaítélése az ezen írás címében szereplő két madárfajunknak.
A természetszerető vadászok, pedig bizonyára segítik a madárvédőket céljaik elérésében, hiszen nem nehéz belátni, hogy apróvadállományunk megőrzésében sokkal veszélyesebb ellenfeleink vannak a vetési varjaknál. Mivel köztudott, hogy napjaink vadászainak egy része is részt vett a mai állapot előidézésében, annak is hangot kell adjunk, hogy mi és remélhetőleg utódaink is úgy kívánunk szenvedélyünknek hódolni, hogy közben segítsünk megőrizni a bennünket körül vevő élővilág sokszínűségét és gazdagságát.
Kis Zoltán
Forrás: Élményvadász Magazin
